January
Az ébresztő fülsüketítő zajára ébredtem. Fordultam egyet és reflexből rácsaptam az órára, hogy végre elhallgasson. Már rég elhatároztam, hogy kidobom ezt a vacakot és valami kellemesebb hangúra cserélem, de eddig még nem került sorba.
Tudtam, hogy itt az idő a felkeléshez, de még megengedtem magamnak öt perc szundit. De ez is kevesebb ideig tartott, mivel meghallottam, hogy Papa ébren van.
Pizsiben és kócos hajjal kisétáltam a konyhába és ott találtam Papát a konyhában sürögni-forogni.
- Papa, mért nem alszol? - kérdeztem, miközben a hátához simultam és átöleltem. - Tegnap későig dolgoztál.
Ha egy idegennek azt mondjuk, hogy apja-lánya vagyunk biztosan nem hiszi el. És ezért nem is hibáztatjuk az illetőt, hisz nagyon szembeötlő különbségek vannak köztünk. Míg a papának fekete, de félig már őszülő haja és sötétbarna szeme van, méghozzá a magassága 185 cm fölött van, addig én alig 162 centi vagyok világosszőke hajjal és szürkéskék szemekkel. Emellett ott a bőrszínünk. A papa afroamerikai, míg az én bőrszínem a legtöbb amerikai emberénél is sápadtabb.
- Felébredtem és gondoltam, hogy akkor legalább nem tétlenkedek. - mondta a kellemesen búgó hangján.
- Feküdj vissza. Majd mikor haza jövök rendet rakok. - léptem a csaphoz és engedtem magamnak egy pohár vizet.
- Nem hagyhatom az összes házimunkát rád.
- Dehogynem! Neked elég a saját munkád.
Papa egy porcelángyárban dolgozik már évek óta. Gyakran túlórázik és hetenként felváltva dolgozik délelőtti és délutáni műszakban.
- Na, vissza az ágyba! Látszik rajtad, hogy fáradt vagy. Én most elmegyek zuhanyozni, mire visszajövök nem akarlak téged itt látni! - fenyegettem meg jókedvűen.
- Először készítek reggelit neked. - indult volna a hűtő felé, de megállítottam.
- Köszi, de nem kell. Nem lesz időm reggelizni. - lábujjhegyre álltam és egy puszit adtam az arcára. - Szeretlek!
- Én is szeretlek, kislányom! - ölelt át ő is.
- Lefekvés! - parancsoltam neki, majd elindultam zuhanyozni.
A suli kb 20 percre van a lakásunktól, így mindig fél nyolckor elindulok, hogy időben beérjek. A hajam még nedves volt a zuhanyzástól, de nem zavartattam magam, úgyis hamar megszárad és nem kell formáznom, vagy ilyesmi, mert mindig szögegyenesen áll. Sajnos a hajszárítóm nemrég elromlott és nem volt pénzem újra.
Általában nem reggelizem és ilyenkor megállok a kedvenc pékségemnél és veszek valami finom ennivalót. Ma is így volt, mikor pedig beléptem a helységbe a pékes néni mosolyogva üdvözölt.
A suliba a szokásos időben, nyolc előtt 10 perccel értem be. Nem vagyok népszerű, sem lúzer, átlagosnak nevezném magam, vagy inkább láthatatlannak. Leginkább akkor érzem így magam, amikor meglátom a suli népszerű diákjait az udvaron bandázni. Leginkább a magas és bombázó Bella előtt érzem magam igazán eltörpülni. Kitalálhatjátok! Ő az a lány, akivel minden fiú szívesen összejönne. Hosszú lábak, napbarnított bőr, sötét és csillogó haj. És persze tökéletes alak.
Na meg ki ne felejtsem a helyi lányok egyik kedvencét. David a legtökéletesebb férfiminta, akit csak el lehet képzelni. Annyira magas, hogy én kb csak a mellkasáig érek - nem mintha odaálltam volna elé, hogy megmérjem. Sötétbarna haját legtöbbször beállítja, hogy az ég fele nézzen - például, mint ma -, de van, hogy hagyja, hogy a homlokára hulljon. Na meg a szemei... Elképesztően szép szemei vannak. Egyik aranybarna, a másik pedig zafírkék. A különböző színű szeme elképesztően jó kontrasztot alkotott. Egy évvel idősebb nálam, de ő is ugyanúgy végzős, mint én. Állítólag tizenegyedikben túl sokat lógott és ezért meg kellett ismételnie az évet.
Általában nem szoktam elolvadni a jóképű pasiktól (kivétel Jhonny Depp), de Davidtől még én is zavarba jöttem. Nem mintha valaha beszélgettem volna vele. Nem. Ez csak a menőknek meg a bátraknak adatott meg. De elég volt csak elmennem mellette, máris éreztem, hogy a gyomrom összezsugorodik és ilyenkor képtelen voltam felé nézni. Ez persze nem azt jelenti, hogy szerelmes vagyok belé. Egyáltalán nem. Annyi az egész csupán, hogy egy normál heteró nő képtelen őt figyelmem kívül hagyni.
A suli menői most a bejárati ajtótól nem messze álltak. Úgy 5-6-an lehettek fiúk és lányok. Csak egy pillanatra néztem arra, de ennyi elég volt, hogy megpillantsam Davidet és a haverjait, akik ha még nem is voltak olyan tökéletesek, mint őméltósága, de legtöbbről el lehetett mondani, hogy jóképű vagy helyes.
A fejemet előreszegezve haladtam el mellettük. Nagyon ciki lett volna az, hogy miközben őket bámulom, véletlenül szembe nézek valamelyikükkel. Nem mintha ők figyeltek volna. Áh, dehogy. Én túl láthatatlan vagyok mellettük.
Az első két órám ugyanaz volt, mint Cynthia-vak, aki az egyetlen lány akiről el tudtam mondani, hogy a barátnőm. Vele sem voltam nagyon szoros barátságban. A mi barátságunk leginkább kiterjedt az iskola területére. Nagy ritkán még együtt kimentünk a városba sütizni vagy mozizni, de ennyi. Azért jól elvoltunk mindig. Talán azért, mert ő is kicsit zárkózott, mint én és nem kutattunk egymás életében. Néha pár dolgot elárultunk magunkról egymásnak, de a titkainkat megtartottuk magunknak.
Harmadik óra előtt a könyvtárból tartottam (kivettem egy szuperjó könyvet) a következő órámra. Késésben voltam, már elhangzott az utolsó csengő is és már senki sem volt a folyosókon, legalábbis ezt gondoltam. Felszaladtam a második emeletre, mert ott, az utolsó teremben volt órám, amikor megláttam két nagydarab focistát, amint épp megpróbálnak valakit betuszkolni egy szekrénybe. Megtorpantam. Nem akartam gyáva lenni, de nem szerettem volna konfliktusba keveredni senkivel, csak azért, mert beleszólok a dolgukba. De mégsem nézhettem tétlenül azt, hogy valakit ilyen megalázó módon zaklatnak. Szóval elindultam feléjük.
A két izompacsirta gúnyosan nevetett, amikor a náluk sokkal kisebb fiú próbált ellenállni nekik.
- Kérlek! Hagyjátok abba! Nekem órára kell mennem! - könyörgött a fiú, akinek rögtön felismertem a hangját.
Ha eddig bármi is visszatartott, hogy ebbe beleavatkozzak, most már az sem állt az utamba.
- Khm... - köszörültem meg a torkom, mire mindhárom fiú felém kapta a fejét. - Bocs, fiúk! Nem akarom megzavarni a szórakozásotokat, de nekem és Tony-nak fontos dolgunk van. - közöltem tárgyilagosan.
- Ki az a Tony? - kérdezte a szőke hajú.
- Ő az. - mutattam az átlagos méretű, viszont picit vézna fiúra, akit az iménz próbáltak a szekrénybe zárni.
- Hagyd őt a fenébe, szivi! Mi lenne, ha inkább velünk jönnél? Mi biztos jobban elszórakoztatnánk, mint ez a kis stréber. - küldött felém egy szívdöglesztőnek szánt vigyort, de sajnálatára ez nem ért célba.
- Tudod, jobban kedvelem azokat a fiúkat, akiknek az IQ-juk nagyobb a bicepszüknél. - mondtam, mire mindkettőnek kerekre nyílt a szeme, majd pár másodperc múlva kirobbant belőlük a röhögés. Fél percig kb hahotáztak, majd a könnyeit törölve a barna megszólalt.
- Oké. Viheted magaddal a kis nyomit, de csak azért, mert baromira bírlak. - léptek hátra Tony-tól, aki kapva kapott az alkalman és odasietett mellém.
- Ha meguntad a strébert, akkor csak keress meg, baby! - kacsintott rám a szőke.
- Aha, persze. - mondtam unottam, majd megragadtam Tony karját és magam után vonszoltam. - Jól vagy? - kérdeztem, mikor elég messzire haladtunk a két fiútól.
- I-igen, cs-csak kicsit megijedtem. - dadogta. - Köszi. - nézett rám hálásan.
- Semmiség. - legyintettem. - Gyere, menjünk órára. Már így is eleget késtünk.
A nap folyamán tájékoztattak minket, hogy akinek korrepetálásra van szüksége vagy korrepetálni szeretne, az ebéd után fáradjon a kijelölt terembe egyeztetésre.
Mivel jó tanuló vagyok és jó lenne egy kis plusz pénzt keresni, úgy döntöttem elmegyek. Néha délutánonként egy kávézóba járok felszolgálni, de az utóbbi időben egyre kevesebbszer hívnak be és Papának a fizetését is levonták, így minden cent számít nekünk.
Ebéd után erre a korrepetálós gyűlésre tartottam, amikor megszólalt a mobilom. A kijelzőn nem mutatott számot és már előre sejtettem, hogy ki van a vonal túloldalán. Nagy levegőt vettem és felvettem.
- Igen? - szóltam bele.
- Lenne egy kis meló a számodra, hétvégén.
Az ébresztő fülsüketítő zajára ébredtem. Fordultam egyet és reflexből rácsaptam az órára, hogy végre elhallgasson. Már rég elhatároztam, hogy kidobom ezt a vacakot és valami kellemesebb hangúra cserélem, de eddig még nem került sorba.
Tudtam, hogy itt az idő a felkeléshez, de még megengedtem magamnak öt perc szundit. De ez is kevesebb ideig tartott, mivel meghallottam, hogy Papa ébren van.
Pizsiben és kócos hajjal kisétáltam a konyhába és ott találtam Papát a konyhában sürögni-forogni.
- Papa, mért nem alszol? - kérdeztem, miközben a hátához simultam és átöleltem. - Tegnap későig dolgoztál.
Ha egy idegennek azt mondjuk, hogy apja-lánya vagyunk biztosan nem hiszi el. És ezért nem is hibáztatjuk az illetőt, hisz nagyon szembeötlő különbségek vannak köztünk. Míg a papának fekete, de félig már őszülő haja és sötétbarna szeme van, méghozzá a magassága 185 cm fölött van, addig én alig 162 centi vagyok világosszőke hajjal és szürkéskék szemekkel. Emellett ott a bőrszínünk. A papa afroamerikai, míg az én bőrszínem a legtöbb amerikai emberénél is sápadtabb.
- Felébredtem és gondoltam, hogy akkor legalább nem tétlenkedek. - mondta a kellemesen búgó hangján.
- Feküdj vissza. Majd mikor haza jövök rendet rakok. - léptem a csaphoz és engedtem magamnak egy pohár vizet.
- Nem hagyhatom az összes házimunkát rád.
- Dehogynem! Neked elég a saját munkád.
Papa egy porcelángyárban dolgozik már évek óta. Gyakran túlórázik és hetenként felváltva dolgozik délelőtti és délutáni műszakban.
- Na, vissza az ágyba! Látszik rajtad, hogy fáradt vagy. Én most elmegyek zuhanyozni, mire visszajövök nem akarlak téged itt látni! - fenyegettem meg jókedvűen.
- Először készítek reggelit neked. - indult volna a hűtő felé, de megállítottam.
- Köszi, de nem kell. Nem lesz időm reggelizni. - lábujjhegyre álltam és egy puszit adtam az arcára. - Szeretlek!
- Én is szeretlek, kislányom! - ölelt át ő is.
- Lefekvés! - parancsoltam neki, majd elindultam zuhanyozni.
A suli kb 20 percre van a lakásunktól, így mindig fél nyolckor elindulok, hogy időben beérjek. A hajam még nedves volt a zuhanyzástól, de nem zavartattam magam, úgyis hamar megszárad és nem kell formáznom, vagy ilyesmi, mert mindig szögegyenesen áll. Sajnos a hajszárítóm nemrég elromlott és nem volt pénzem újra.
Általában nem reggelizem és ilyenkor megállok a kedvenc pékségemnél és veszek valami finom ennivalót. Ma is így volt, mikor pedig beléptem a helységbe a pékes néni mosolyogva üdvözölt.
A suliba a szokásos időben, nyolc előtt 10 perccel értem be. Nem vagyok népszerű, sem lúzer, átlagosnak nevezném magam, vagy inkább láthatatlannak. Leginkább akkor érzem így magam, amikor meglátom a suli népszerű diákjait az udvaron bandázni. Leginkább a magas és bombázó Bella előtt érzem magam igazán eltörpülni. Kitalálhatjátok! Ő az a lány, akivel minden fiú szívesen összejönne. Hosszú lábak, napbarnított bőr, sötét és csillogó haj. És persze tökéletes alak.
Na meg ki ne felejtsem a helyi lányok egyik kedvencét. David a legtökéletesebb férfiminta, akit csak el lehet képzelni. Annyira magas, hogy én kb csak a mellkasáig érek - nem mintha odaálltam volna elé, hogy megmérjem. Sötétbarna haját legtöbbször beállítja, hogy az ég fele nézzen - például, mint ma -, de van, hogy hagyja, hogy a homlokára hulljon. Na meg a szemei... Elképesztően szép szemei vannak. Egyik aranybarna, a másik pedig zafírkék. A különböző színű szeme elképesztően jó kontrasztot alkotott. Egy évvel idősebb nálam, de ő is ugyanúgy végzős, mint én. Állítólag tizenegyedikben túl sokat lógott és ezért meg kellett ismételnie az évet.
Általában nem szoktam elolvadni a jóképű pasiktól (kivétel Jhonny Depp), de Davidtől még én is zavarba jöttem. Nem mintha valaha beszélgettem volna vele. Nem. Ez csak a menőknek meg a bátraknak adatott meg. De elég volt csak elmennem mellette, máris éreztem, hogy a gyomrom összezsugorodik és ilyenkor képtelen voltam felé nézni. Ez persze nem azt jelenti, hogy szerelmes vagyok belé. Egyáltalán nem. Annyi az egész csupán, hogy egy normál heteró nő képtelen őt figyelmem kívül hagyni.
A suli menői most a bejárati ajtótól nem messze álltak. Úgy 5-6-an lehettek fiúk és lányok. Csak egy pillanatra néztem arra, de ennyi elég volt, hogy megpillantsam Davidet és a haverjait, akik ha még nem is voltak olyan tökéletesek, mint őméltósága, de legtöbbről el lehetett mondani, hogy jóképű vagy helyes.
A fejemet előreszegezve haladtam el mellettük. Nagyon ciki lett volna az, hogy miközben őket bámulom, véletlenül szembe nézek valamelyikükkel. Nem mintha ők figyeltek volna. Áh, dehogy. Én túl láthatatlan vagyok mellettük.
Az első két órám ugyanaz volt, mint Cynthia-vak, aki az egyetlen lány akiről el tudtam mondani, hogy a barátnőm. Vele sem voltam nagyon szoros barátságban. A mi barátságunk leginkább kiterjedt az iskola területére. Nagy ritkán még együtt kimentünk a városba sütizni vagy mozizni, de ennyi. Azért jól elvoltunk mindig. Talán azért, mert ő is kicsit zárkózott, mint én és nem kutattunk egymás életében. Néha pár dolgot elárultunk magunkról egymásnak, de a titkainkat megtartottuk magunknak.
Harmadik óra előtt a könyvtárból tartottam (kivettem egy szuperjó könyvet) a következő órámra. Késésben voltam, már elhangzott az utolsó csengő is és már senki sem volt a folyosókon, legalábbis ezt gondoltam. Felszaladtam a második emeletre, mert ott, az utolsó teremben volt órám, amikor megláttam két nagydarab focistát, amint épp megpróbálnak valakit betuszkolni egy szekrénybe. Megtorpantam. Nem akartam gyáva lenni, de nem szerettem volna konfliktusba keveredni senkivel, csak azért, mert beleszólok a dolgukba. De mégsem nézhettem tétlenül azt, hogy valakit ilyen megalázó módon zaklatnak. Szóval elindultam feléjük.
A két izompacsirta gúnyosan nevetett, amikor a náluk sokkal kisebb fiú próbált ellenállni nekik.
- Kérlek! Hagyjátok abba! Nekem órára kell mennem! - könyörgött a fiú, akinek rögtön felismertem a hangját.
Ha eddig bármi is visszatartott, hogy ebbe beleavatkozzak, most már az sem állt az utamba.
- Khm... - köszörültem meg a torkom, mire mindhárom fiú felém kapta a fejét. - Bocs, fiúk! Nem akarom megzavarni a szórakozásotokat, de nekem és Tony-nak fontos dolgunk van. - közöltem tárgyilagosan.
- Ki az a Tony? - kérdezte a szőke hajú.
- Ő az. - mutattam az átlagos méretű, viszont picit vézna fiúra, akit az iménz próbáltak a szekrénybe zárni.
- Hagyd őt a fenébe, szivi! Mi lenne, ha inkább velünk jönnél? Mi biztos jobban elszórakoztatnánk, mint ez a kis stréber. - küldött felém egy szívdöglesztőnek szánt vigyort, de sajnálatára ez nem ért célba.
- Tudod, jobban kedvelem azokat a fiúkat, akiknek az IQ-juk nagyobb a bicepszüknél. - mondtam, mire mindkettőnek kerekre nyílt a szeme, majd pár másodperc múlva kirobbant belőlük a röhögés. Fél percig kb hahotáztak, majd a könnyeit törölve a barna megszólalt.
- Oké. Viheted magaddal a kis nyomit, de csak azért, mert baromira bírlak. - léptek hátra Tony-tól, aki kapva kapott az alkalman és odasietett mellém.
- Ha meguntad a strébert, akkor csak keress meg, baby! - kacsintott rám a szőke.
- Aha, persze. - mondtam unottam, majd megragadtam Tony karját és magam után vonszoltam. - Jól vagy? - kérdeztem, mikor elég messzire haladtunk a két fiútól.
- I-igen, cs-csak kicsit megijedtem. - dadogta. - Köszi. - nézett rám hálásan.
- Semmiség. - legyintettem. - Gyere, menjünk órára. Már így is eleget késtünk.
A nap folyamán tájékoztattak minket, hogy akinek korrepetálásra van szüksége vagy korrepetálni szeretne, az ebéd után fáradjon a kijelölt terembe egyeztetésre.
Mivel jó tanuló vagyok és jó lenne egy kis plusz pénzt keresni, úgy döntöttem elmegyek. Néha délutánonként egy kávézóba járok felszolgálni, de az utóbbi időben egyre kevesebbszer hívnak be és Papának a fizetését is levonták, így minden cent számít nekünk.
Ebéd után erre a korrepetálós gyűlésre tartottam, amikor megszólalt a mobilom. A kijelzőn nem mutatott számot és már előre sejtettem, hogy ki van a vonal túloldalán. Nagy levegőt vettem és felvettem.
- Igen? - szóltam bele.
- Lenne egy kis meló a számodra, hétvégén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése