2. rész

David

 Ma is időben felkeltem. Az utóbbi időben minden este leellenőrzőm, hogy beállítottam-e a mobilomon az ébresztőórát reggel hétre. Régen le sem szartam, hogy elkések-e  suliból vagy sem. A végzős évemben pedig mit csinálok? Minden reggel 7:45-kor már a sulinál vagyok. Mindezt miért? Persze, hogy nem azért, mert ezentúl egy felelősségteljes életet akarok élni és végre normálisan be akarom fejezni az iskolát. Egy fenét. Egy lányért. Egy rohadtul gyönyörű lányért teszem meg magamnak azt a szívességet, hogy időnap előtt felkelek, hogy minden reggel láthassam. Ezenkívül persze még szoktam látni napközben a folyosón, a menzán, vagy órán. Nagy örömömre együtt járunk irodalomra, matekra meg tesire. Nem mintha ő ezt észrevenné. Mindig behúzódik az első sorban lévő padjába és hátra sem nézve elfoglalja magát addig, amíg jön a tanár. Azután pedig szorgosan, jókislány módjára figyel és teszi, amit a tanár mond.
 Néha már betegesnek érzem a rajongást, amit iránta érzek. Hiszen nem is ismerem. A nevén kívül szinte semmit sem tudok róla.
 - Hallod, haver?! Szombat este eléggé rád mozdult Bella. - veregetett vállon Will, legjobb haverom.
 - Én csak azt nem értem, hogy te mért nem másztál rá. - csóválta a fejét Kyle.
 - Nem volt rá kedvem. - vontam meg a vállam, s közben a menzaajtót figyeltem.
 - Ne hülyéskedj már! Minden ép eszű ember le akar feküdni azzal a csajjal. - folytatta Kyle.
 - Ezek szerint én nem vagyok az.
 - De egyszer azért csókolóztatok. - világosított fel Kyle, mintha én nem tudnám.
 - Ja. Mert a kelleténél többet ittam, ő pedig erővel ledugta a nyelvét a torkomon. - magyarázkodtam tovább, majd még hozzátettem. - Azóta is azt hiszi, hogy valamilyen szinten együtt vagyunk.
 - Jake, te két hónapig jártál Bella-val. Mesélj valamit nekünk! - faggatta tovább Kyle egy másik haveromat. Hála az égnek, leszállt rólam!
 Bármennyire is jó haverom ez a tökfej, rohadtul idegesítő. Folyton a csajok körül jár az agya, ami még annyira nem rossz. De felviszi a vérnyomásom, amikor mindenbe beleüti az orrát.
 - Nem akarlak elszomorítani - szólalt meg Jake, Kyle-hoz intézve szavait -, de Bella-ban nincs semmi extra. Bármelyik másik lánytól meg lehet kapni azt, amit tőle. Talán kevesebb hisztivel meg rinyálással.
 Ez a baj a szép lányokkal. Lehet, hogy kívülről hívogatóak, de képtelenség együtt élni velük.
 De biztosan van kivétel.
 Remélem.
 Kyle tovább faggatózott, de már nem figyeltem rá, mert kinyílt a menza ajtaja és belépett rajta a várva várt személy. Sorba állt az ebédjéért egy barátnőjével, én pedig alaposan szemrevételeztem. Mint mindig, egyszerűen volt felöltőzve. Ma szürke póló meg feszes farmert viselt, így látni lehetett, hogy milyen formás lábai vannak. A fenekéről inkább ne beszéljünk, mert ha arra gondolok, hogy más is észrevette, hogy mennyire feszes és szexi, felforr az agyvizem. Nem volt ő egy Victoria's Secret modell, de talán épp ezért is figyeltem fel rá.
 A haverjaimnak motyogtam annyit, hogy veszek még valami, majd beálltam January mögött a sorba. Háttal állt nekem, ezért nem vette észre, hogy én vagyok mögötte. Annyira közel mentem hozzá, hogy ne legyen túl feltűnő, de épp eléggé ahhoz, hogy érezzem az illatát.
 A francba!
 Elképesztően jó volt. Semmi erős parfüm, csak valami kellemes édeskéd illat. Legszívesebben átöleltem volna és a hajában temettem volna az arcomat. Eközben felfigyeltem a barátnőjével folytatott beszélgetésére.
 - Jössz könyvtárba ebéd után? - kérdezte tőle a göndör hajú csaj.
 - Bocs, de ma nem tudok. - ahogy megszólalt borzongás futott végig a testemen. Apró termetéhez illett a hangja. Nem volt túlságosan magas vagy kislányos. Hogy ha zeneileg kellene beosztanom valahova, akkor az a mezoszoprán lenne. Nem tudok pontos jelzőt találni rá, csupán azt, hogy lágy, kellemes. Olyan, mintha simogatna vele. - Szeretnék korrepetálni, ezért ebéd után megyek is a gyűlésre.
 - Milyen tárgyat vállalsz? - érdeklődött a göndör csaj.
 - Matekot. De ha kell mást is elvállalok.
 Ekkor egy remek ötletem támadt.
 Tíz perccel később ott ültem egy osztályteremben és már türelmetlenül vártam, hogy megkapjam a korrepetitorom, aki csakis egy személy lehet. January. Eldöntöttem, hogy ha nem őt kapom, akkor kiszállok ebből a szarból. Amúgy sem volt szükségem segítségre, legkevésbé matekból.
 - Kinek van szüksége matekból korrepetitorra? - kérdezte a tanár, talán valami Mr. Riley vagy Roger, már nem emlékszem a nevére. Felnyújtottam a kezem, három másik diákkal együtt. Láttam, hogy egyik közülük - név szerint Ryan Dolan, aki egy perverz seggfej - January-ra emelte a tekintetét. A francba is, de nem hagyhattam, hogy megkapja őt. Biztos voltam benne, hogy ha January fogja őt korrepetálni, akkor nem hagyja ki a lehetőséget és ráhajt.
 A magasba emeltem a kezem, mire a tanár rám nézett.
 - Jó lenne, ha January korrepetálna engem. Együtt járunk matekra, ezért így könnyebb lenne neki is és nekem is. - magyaráztam, majd az említett lány felé néztem, aki kissé meglepődve nézett rám.
 - Részemről rendben. A részleteket együtt beszéljétek meg.
 Felálltam a padból, hogy jelezzem itt már végeztem és arra ösztönözzem Jan-t, hogy ő is ugyanígy tegyen. Vette az adást és ő is felállt, majd az ajtó felé ment. Elköszönt, majd kilépett az ajtón, én pedig követtem. A folyosón bevárt, majd együtt sétáltunk tovább.
 - Szóval, neked mikor lenne a megfelelő időpont? - kérdeztem. - Nekem bármikor megfelel. - tettem hozzá.
 - Először is, heti hány alkalomról lenne szó?
Minden nap, bébi. - gondoltam, de persze nem mondtam ki hangosan.
 - Legalább kettő vagy három.
 - A heti két alkalmat meg tudom oldani, és néha talán egy harmadikat is sikerül becsúsztatnom.  - gondolkodott egy kicsit, majd folytatta. - Nekem a legmegfelelőbb a kedd és a péntek, de ha neked nem jó, akkor találunk más időp...
 - Tökéletes. - szakítottam félbe. - És nálad vagy nálam? - kérdeztem. Először tágra nyílt gyönyörű szürkéskék szeme, majd elpirult és lesütötte a tekintetét. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy mennyire kétértelműen fogalmaztam. Szórakoztatott a dolog, hogy sikerült zavarba hoznom, de nem szerettem volna azt, ha kellemetlenül érezné magát a társaságomban. - Úgy értem, hol szeretnél tanulni?
 - Hát... arra gondoltam, hogy mivel elég távol lakunk egymástól, tanulhatnánk a városi könyvtárban.
 Könyvtár? Hogy én bemenjek egy könyvtárba?
 - Oké. - egyeztem bele.
 Megszólalt a csengő és ő az órájára nézett.
 - Bocsi, de mennem kell. Majd találkozunk pénteken... aaa... hánykor? - kérdezett zavartan, én pedig legszívesebben megcsókoltam volna, annyira aranyos volt.
 - Négy? - néztem rá kérdőn.
 - Akkor négykor. - mondta búcsúzóul, majd megfordult és elindult a lépcsők felé, de pár lépés után megtorpant és újból felém fordult.
 - Múlt héten nem kilencven százalékos dolgozatot írtál matekból?
 Francba! Mindent el fogok cseszni, ha nem találok ki valamit.
 Közelebb léptem hozzá, mintha bizalmasan meg akarnék osztani vele valamit. Mivel csak a mellkasomig ért, lenéztem a kíváncsi szemeire, amik mintha meg akartak volna fejteni engem.
 - Tudod... puska. Csaltam. - vakartam zavartan a tarkóm. Nem szerettem volna, ha rosszat gondol rólam, de meg kellet kockáztatnom ezt a hazugságot, hogy elérjem a célom.
 - Ó. Értem. - vártam, hogy megjelenjen a csalódottság a szemében, de semmi ilyesmit nem tudtam leolvasni az arckifejezéséből. - De most tényleg megyek. Szia.
 És már el is rohant.
 Egészen addig követtem a szememmel, amíg eltűnt a lépcsőfordulóban.
 Elképzelni sem tudtam, hogy hogyan fogom kibírni vele ezeket az  órákat úgy, hogy ne érjek hozzá. Minden esetre egy ideig biztosan a 'Mindent a szemnek, semmit a kéznek!' elvet fogom gyakorolni. Legalábbis addig, amíg közel enged magához. És ezt el fogom érni, mert azt akarom, hogy January Morgan hozzám tartozzon!

1. rész

January

 Az ébresztő fülsüketítő zajára ébredtem. Fordultam egyet és reflexből rácsaptam az órára, hogy végre elhallgasson. Már rég elhatároztam, hogy kidobom ezt a vacakot és valami kellemesebb hangúra cserélem, de eddig még nem került sorba.

 Tudtam, hogy itt az idő a felkeléshez, de még megengedtem magamnak öt perc szundit. De ez is kevesebb ideig tartott, mivel meghallottam, hogy Papa ébren van.

 Pizsiben és kócos hajjal kisétáltam a konyhába és ott találtam Papát a konyhában sürögni-forogni.

 - Papa, mért nem alszol? - kérdeztem, miközben a hátához simultam és átöleltem. - Tegnap későig dolgoztál.

 Ha egy idegennek azt mondjuk, hogy apja-lánya vagyunk biztosan nem hiszi el.  És ezért nem is hibáztatjuk az illetőt, hisz nagyon szembeötlő különbségek vannak köztünk. Míg a papának fekete, de félig már őszülő haja és sötétbarna szeme van, méghozzá a magassága 185 cm fölött van, addig én alig 162 centi vagyok világosszőke hajjal és szürkéskék szemekkel. Emellett ott a bőrszínünk. A papa afroamerikai, míg az én bőrszínem a legtöbb amerikai emberénél is sápadtabb.

 - Felébredtem és gondoltam, hogy akkor legalább nem tétlenkedek. - mondta a kellemesen búgó hangján.

 - Feküdj vissza. Majd mikor haza jövök rendet rakok. - léptem a csaphoz és engedtem magamnak egy pohár vizet.

 - Nem hagyhatom az összes házimunkát rád.

 - Dehogynem! Neked elég a saját munkád.

 Papa egy porcelángyárban dolgozik már évek óta. Gyakran túlórázik és hetenként felváltva dolgozik délelőtti és délutáni műszakban.

 - Na, vissza az ágyba! Látszik rajtad, hogy fáradt vagy. Én most elmegyek zuhanyozni, mire visszajövök nem akarlak téged itt látni! - fenyegettem meg jókedvűen.

 - Először készítek reggelit neked. - indult volna a hűtő felé, de megállítottam.

 - Köszi, de nem kell. Nem lesz időm reggelizni. - lábujjhegyre álltam és egy puszit adtam az arcára. - Szeretlek!

 - Én is szeretlek, kislányom! - ölelt át ő is.

 - Lefekvés! - parancsoltam neki, majd elindultam zuhanyozni.

 A suli kb 20 percre van a lakásunktól, így mindig fél nyolckor elindulok, hogy időben beérjek. A hajam még nedves volt a zuhanyzástól, de nem zavartattam magam, úgyis hamar megszárad és nem kell formáznom, vagy ilyesmi, mert mindig szögegyenesen áll. Sajnos a hajszárítóm nemrég elromlott és nem volt pénzem újra. 

 Általában nem reggelizem és ilyenkor megállok a kedvenc pékségemnél és veszek valami finom ennivalót. Ma is így volt, mikor pedig beléptem a helységbe a pékes néni mosolyogva üdvözölt.

 A suliba a szokásos időben, nyolc előtt 10 perccel értem be. Nem vagyok népszerű, sem lúzer, átlagosnak nevezném magam, vagy inkább láthatatlannak. Leginkább akkor érzem így magam, amikor meglátom a suli népszerű diákjait az udvaron bandázni. Leginkább a magas és bombázó Bella előtt érzem magam igazán eltörpülni. Kitalálhatjátok! Ő az a lány, akivel minden fiú szívesen összejönne. Hosszú lábak, napbarnított bőr, sötét és csillogó haj. És persze tökéletes alak.

 Na meg ki ne felejtsem a helyi lányok egyik kedvencét. David a legtökéletesebb férfiminta, akit csak el lehet képzelni. Annyira magas, hogy én kb csak a mellkasáig érek - nem mintha odaálltam volna elé, hogy megmérjem. Sötétbarna haját legtöbbször beállítja, hogy az ég fele nézzen - például, mint ma -, de van, hogy hagyja, hogy a homlokára hulljon. Na meg a szemei... Elképesztően szép szemei vannak. Egyik aranybarna, a másik pedig zafírkék. A különböző színű szeme elképesztően jó kontrasztot alkotott. Egy évvel idősebb nálam, de ő is ugyanúgy végzős, mint én. Állítólag tizenegyedikben túl sokat lógott és ezért meg kellett ismételnie az évet.

 Általában nem szoktam elolvadni a jóképű pasiktól (kivétel Jhonny Depp), de Davidtől még én is zavarba jöttem. Nem mintha valaha beszélgettem volna vele. Nem. Ez csak a menőknek meg a bátraknak adatott meg. De elég volt csak elmennem mellette, máris éreztem, hogy a gyomrom összezsugorodik és ilyenkor képtelen voltam felé nézni. Ez persze nem azt jelenti, hogy szerelmes vagyok belé. Egyáltalán nem. Annyi az egész csupán, hogy egy normál heteró nő képtelen őt figyelmem kívül hagyni. 

 A suli menői most a bejárati ajtótól nem messze álltak. Úgy 5-6-an lehettek fiúk és lányok. Csak egy pillanatra néztem arra, de ennyi elég volt, hogy megpillantsam Davidet és a haverjait, akik ha még nem is voltak olyan tökéletesek, mint őméltósága, de legtöbbről el lehetett mondani, hogy jóképű vagy helyes.

 A fejemet előreszegezve haladtam el mellettük. Nagyon ciki lett volna az, hogy miközben őket bámulom, véletlenül szembe nézek valamelyikükkel. Nem mintha ők figyeltek volna. Áh, dehogy. Én túl láthatatlan vagyok mellettük.

 Az első két órám ugyanaz volt, mint Cynthia-vak, aki az egyetlen lány akiről el tudtam mondani, hogy a barátnőm. Vele sem voltam nagyon szoros barátságban. A mi barátságunk leginkább kiterjedt az iskola területére. Nagy ritkán még együtt kimentünk a városba sütizni vagy mozizni, de ennyi. Azért jól elvoltunk mindig. Talán azért, mert ő is kicsit zárkózott, mint én és nem kutattunk egymás életében. Néha pár dolgot elárultunk magunkról egymásnak, de a titkainkat megtartottuk magunknak.

 Harmadik óra előtt a könyvtárból tartottam (kivettem egy szuperjó könyvet) a következő órámra. Késésben voltam, már elhangzott az utolsó csengő is és már senki sem volt a folyosókon, legalábbis ezt gondoltam. Felszaladtam a második emeletre, mert ott, az utolsó teremben volt órám, amikor megláttam két nagydarab focistát, amint épp megpróbálnak valakit betuszkolni egy szekrénybe. Megtorpantam. Nem akartam gyáva lenni, de nem szerettem volna konfliktusba keveredni senkivel, csak azért, mert beleszólok a dolgukba. De mégsem nézhettem tétlenül azt, hogy valakit ilyen megalázó módon zaklatnak. Szóval elindultam feléjük.

 A két izompacsirta gúnyosan nevetett, amikor a náluk sokkal kisebb fiú próbált ellenállni nekik.

 - Kérlek! Hagyjátok abba! Nekem órára kell mennem! - könyörgött a fiú, akinek rögtön felismertem a hangját.

 Ha eddig bármi is visszatartott, hogy ebbe beleavatkozzak, most már az sem állt az utamba.

 - Khm... - köszörültem meg a torkom, mire mindhárom fiú felém kapta a fejét. - Bocs, fiúk! Nem akarom megzavarni a szórakozásotokat, de nekem és Tony-nak fontos dolgunk van. - közöltem tárgyilagosan.

 - Ki az a Tony? - kérdezte a szőke hajú.

 - Ő az. - mutattam az átlagos méretű, viszont picit vézna fiúra, akit az iménz próbáltak a szekrénybe zárni.

 - Hagyd őt a fenébe, szivi! Mi lenne, ha inkább velünk jönnél? Mi biztos jobban elszórakoztatnánk, mint ez a kis stréber. - küldött felém egy szívdöglesztőnek szánt vigyort, de sajnálatára ez nem ért célba.

 - Tudod, jobban kedvelem azokat a fiúkat, akiknek az IQ-juk nagyobb a bicepszüknél. - mondtam, mire mindkettőnek kerekre nyílt a szeme, majd pár másodperc múlva kirobbant belőlük a röhögés. Fél percig kb hahotáztak, majd a könnyeit törölve a barna megszólalt.

 - Oké. Viheted magaddal a kis nyomit, de csak azért, mert baromira bírlak. - léptek hátra Tony-tól, aki kapva kapott az alkalman és odasietett mellém.

 - Ha meguntad a strébert, akkor csak keress meg, baby! - kacsintott rám a szőke.

 - Aha, persze. - mondtam unottam, majd megragadtam Tony karját és magam után vonszoltam. - Jól vagy? - kérdeztem, mikor elég messzire haladtunk a két fiútól.

 - I-igen, cs-csak kicsit megijedtem. - dadogta. - Köszi. - nézett rám hálásan.

 - Semmiség. - legyintettem. - Gyere, menjünk órára. Már így is eleget késtünk.

 A nap folyamán tájékoztattak minket, hogy akinek korrepetálásra van szüksége vagy korrepetálni szeretne, az ebéd után fáradjon a kijelölt terembe egyeztetésre.

 Mivel jó tanuló vagyok és jó lenne egy kis plusz pénzt keresni, úgy döntöttem elmegyek. Néha délutánonként egy kávézóba járok felszolgálni, de az utóbbi időben egyre kevesebbszer hívnak be és Papának a fizetését is levonták, így minden cent számít nekünk.

 Ebéd után erre a korrepetálós gyűlésre tartottam, amikor megszólalt a mobilom. A kijelzőn nem mutatott számot és már előre sejtettem, hogy ki van a vonal túloldalán. Nagy levegőt vettem és felvettem.

 - Igen? - szóltam bele.

 - Lenne egy kis meló a számodra, hétvégén.

Prológus

Üdv mindenkinek! Nagyon régóta terveztem ennek a történetnek a megírását és most végre eljött az ideje. Nem szeretném nagyon húzni az időt a sok szövegelésemmel, csak pár szóban megemlítenék néhány dolgot.

A történetet egyes szám 1. személyben írom, kivéve a prológust, mint látni fogjátok. Két személy szemszögéből követhetitek az eseményeket. Még nem tudom, hogy milyen gyakran fognak jönni a részek, de remélem, hogy minden héten legalább egyet feltölthetek.

Ha úgy gondoljátok, hogy érdemes olvasni a történet folytatását, iratkozzatok fel és hagyjatok magatok után nyomot!

Mindenkinek jó olvasást kívánok! Puszil, Daphne! :)

17 évvel ezelőtt:

A fekete férfi magányosan ballagott hazafelé Denver utcáin munkahelyéről a januári éjszakában. Gyakran vállalt műszakot későig, így legalább nem érezte annyira, hogy egyedül van. Magányos volt. Nagyon magányos. Többször is megfordult a fejében, hogy eldobja magától az életet, hisz nincs miért, nincs kiért tovább élnie. A szülei már rég meghaltak, négy éve pedig a húgát is elveszítette.
 Most is azon törte a fejét, hogy mi lenne a leggyorsabb, legfájdalommentesebb öngyilkossági módszer. Például megengedhetné konyhájában a gázt. Igen. Ez egyszerű. Vagy talán...
 Valami zaj megzavarta gondolatmenetében. Mintha gyereksírást hallott volna. Fülelt. Most már biztos volt benne, hogy egy gyerek sír.
 De mégis mit keres kint a hideg éjszakában egy csecsemő?
 Elindult a hang irányába. A vasúti sínek felől jött a hang. Gyorsabbra vette az iramot. A síró hang kibocsátója már csak pár méterre lehetett, de hirtelen csend lett és a férfi egy nagy kupac szemeten kívül, mást nem látott. Közelebb lépett hozzá és a szemét erőltetve próbálta kivenni a formákat. Picit megmozdult valami, utána hangos sírásba kezdett.
 A férfi szíve hangosan zakatolt. Egy gyerek! Talált egy elhagyott gyereket. Nem tétovázott, felemelte a földről a rongyokba és pokrócokba bebugyolált gyereket.
 Egy utcai lámpa alá lépett vele, hogy jobban szemügyre vegye. A baba csupán pár hónaposnak tűnt, de a férfi tisztán megállapította, hogy kislány.
 Tisztában volt vele, hogy most egyenesen a rendőrségre kellene mennie a kislánnyal, de mégis hazafelé folytatta útját.
 Nem adhatja oda senkinek sem a csöppséget, hiszen ő találta. Őt kapta azért, hogy legyen miért tovább élnie. Ez a baba az új életének a kezdete! Megmentette őt a kislány. Az ő lánya... January!