David
A hétvégét az apáméknál töltöttem. Nem mondom, hogy szörnyű volt ott, de jobb elfoglaltságot is találtam voltna ehelyett. De mivel már rég nem találkoztam velük, itt volt az idő, hogy náluk is töltsek egy kis időt. Az idő nagy részét bent töltöttem a házban és filmeztem vagy Xbox-oztam a mostohaöcsémmel, Oliverrel. Aztán szombaton megvolt a nagy családi ebéd, átjött apám testvérének a családja, tehát egész késő estig zajlott ott az élet. Vasárnap is volt egy nagy ebéd, ami olyan volt, mint egy nagy búcsúvacsora. Mintha nem alig ötven kilométerre élnék tőlük, hanem ötezerre.
Hétfőn a suli szarul kezdődött. Reggel nem láttam January-t, pedig mindig első óra előtt összefutunk. Leállítottam a szemüveges kis barátját, valami Tommy-t vagy talán Tony-t, hogy megkérdezzem, tudja-e, hol van. Először, mikor megszólítottam, annyira megszeppent, hogy még az arcából is kifutott a vér. Aztán, mikor felfogta a kérdésemet, elmondta, hogy Jan az apukája mellett van, mert sajnos haldoklik.
Ebből nem értettem semmit. Annyira ideges lettem, hogy a srácból a lehető legtöbb információt kicsikartam és még az sem érdekelt, hogy elkésik az első órájáról. Legszívesebben odafutottam volna January-hoz, de nem tartottam illőnek, hogy ott tébláboljak, miközben ilyen nehéz pillanatokat él át. Szerettem volna megvígasztalni, de tudtam, hogy nem leszek elég, hogy csillapítsam a fájdalmát.
Tony-tól - akinek megtudtam a nevét - elkértem az ő és a Jan telefonszámát is és megkértem -vagyis inkább ráparancsoltam-, hogy bármi történik Jan-nel, vagy az apukájával, értesítsen.
Jan-t nem zaklattam, egészen addig, míg szerda este Tony fel nem hívott, hogy Mr. Morgan elhunyt. Jan mellett akartam lenni, de nem volt semmi okom rá, hogy ott legyek. Csak egy sms-t írtam neki, ahol őszinte részvétet kívántam és elmondtam, hogy ha bármire szüksége lenne, hívjon.
A temetés pénteken volt, ahova elmentem, de leginkább csak a háttérből figyeltem. Alig bírtam nézni, hogy a lány, akiért rajongok, lassan darabjaira hull. Csak egy idősebb nő állt mellette, aki majdnem ugyanolyan összetörten nézett ki, mint ő. Nem hiszem, hogy rokoni kapcsolatban álltak, mert a nő latin amerikainak tűnt.
Csak a végén mentem oda hozzá. Meglepődöttnek tűnt, mikor meglátott. Jan máskor fehér arca most vörös volt és duzzadt a sok sírástól, én mégis gyönyörűnek láttam. De utáltam azt a végtelen szomorúságot látni a szemében. Minden szó nélkül közelebb léptem hozzá és szorosan átöleltem. Ő is átölelt és éreztem, hogy kis kezei megmarkolják a kabátomat. Arcomat az övéhez simítottam és a fülébe suttogtam.
- Úgy sajnálom Jan. - éreztem, hogy újabb könnyek folynak le az arcám, ezzel az enyémet is összekönnyezve. - Számíthatsz rám bármiben, oké? Ezt jegyezd meg.
Éreztem, hogy bológat, majd egy csókot nyomva az arcára elengedtem őt és hagytam, hogy az utánam lévő emberek is részvétet nyílvánítsanak.
Hétfőn a suli szarul kezdődött. Reggel nem láttam January-t, pedig mindig első óra előtt összefutunk. Leállítottam a szemüveges kis barátját, valami Tommy-t vagy talán Tony-t, hogy megkérdezzem, tudja-e, hol van. Először, mikor megszólítottam, annyira megszeppent, hogy még az arcából is kifutott a vér. Aztán, mikor felfogta a kérdésemet, elmondta, hogy Jan az apukája mellett van, mert sajnos haldoklik.
Ebből nem értettem semmit. Annyira ideges lettem, hogy a srácból a lehető legtöbb információt kicsikartam és még az sem érdekelt, hogy elkésik az első órájáról. Legszívesebben odafutottam volna January-hoz, de nem tartottam illőnek, hogy ott tébláboljak, miközben ilyen nehéz pillanatokat él át. Szerettem volna megvígasztalni, de tudtam, hogy nem leszek elég, hogy csillapítsam a fájdalmát.
Tony-tól - akinek megtudtam a nevét - elkértem az ő és a Jan telefonszámát is és megkértem -vagyis inkább ráparancsoltam-, hogy bármi történik Jan-nel, vagy az apukájával, értesítsen.
Jan-t nem zaklattam, egészen addig, míg szerda este Tony fel nem hívott, hogy Mr. Morgan elhunyt. Jan mellett akartam lenni, de nem volt semmi okom rá, hogy ott legyek. Csak egy sms-t írtam neki, ahol őszinte részvétet kívántam és elmondtam, hogy ha bármire szüksége lenne, hívjon.
A temetés pénteken volt, ahova elmentem, de leginkább csak a háttérből figyeltem. Alig bírtam nézni, hogy a lány, akiért rajongok, lassan darabjaira hull. Csak egy idősebb nő állt mellette, aki majdnem ugyanolyan összetörten nézett ki, mint ő. Nem hiszem, hogy rokoni kapcsolatban álltak, mert a nő latin amerikainak tűnt.
Csak a végén mentem oda hozzá. Meglepődöttnek tűnt, mikor meglátott. Jan máskor fehér arca most vörös volt és duzzadt a sok sírástól, én mégis gyönyörűnek láttam. De utáltam azt a végtelen szomorúságot látni a szemében. Minden szó nélkül közelebb léptem hozzá és szorosan átöleltem. Ő is átölelt és éreztem, hogy kis kezei megmarkolják a kabátomat. Arcomat az övéhez simítottam és a fülébe suttogtam.
- Úgy sajnálom Jan. - éreztem, hogy újabb könnyek folynak le az arcám, ezzel az enyémet is összekönnyezve. - Számíthatsz rám bármiben, oké? Ezt jegyezd meg.
Éreztem, hogy bológat, majd egy csókot nyomva az arcára elengedtem őt és hagytam, hogy az utánam lévő emberek is részvétet nyílvánítsanak.
***
Hétfőn elaludtam és csak 11-re értem be a suliba. Mivel az utóbbi időbe eléggé megnyarapódtak a hiányzásaim, behívattak az igazgatóiba. Mivel az igazgatónál volt valaki, én leültem az ajtó melletti székre és vártam a soromra. Egy kis idő múlva felfigyeltem az irodából kiszűrődő hangokra, mivel nem volt teljesen becsukva az ajtó.
- Tudom, hogy most nem könnyű magának, Miss Morgan. De azt kell mondanom, hogy nem maradhat egyedül, amíg be nem tölti a tizennyolcat.
- Ezt, hogy érti? - hallottam meg az ismerős hangot.
- Úgy értem, hogy szüksége van gyámszülőkre egészen addig, amíg befejezi az iskolát. Egy családnál lesz elhelyezve egészen addig, amíg leérettségizik. - magyarázta az igazgató.
- Miféle családnál?
- Ezt még nem tudjuk. De mivel nincsenek rokonai, az első család, aki jelentkezik önért, megkapja a felügyeletét.
- De még csak pár hónap a születésnapomig. Eltudom tartani magam. Szinte már felnőtt vagyok. - próbálta meggyőzni az igazgatót January.
- Én ezt mind elhiszem, de ezügyben én nem tehetek semmit. Ezzel a témával igazából a gyámügy foglalkozik.
Miközben ezt a párbeszédet hallgattam, egy nagyszerű terv közvonalazódott a fejemben. Már alig vártam, hogy beszéljek az igazgatóval és a szüleimmel.
Nem sok idő múlva, nyílt az ajtó és Jan jelent meg. Felálltam és közelebb mentem hozzá, mikor észrevett.
- Szia. - köszöntem.
- Szia. - mondta halkan.
- Jól vagy? - kérdeztem, de elég volt ránéznem és rájöttem.
- Jól leszek. - vonta meg a vállát.
- Mr. Prescott. Örülök, hogy betévedt. Jöjjön csak! - szakította félbe rövid párbeszédünket Mr. Richards, az igazgató.
- Most mennem kell. Majd valamikor összefuthanánk. - mondtam, ő csak bólintott, majd elment és én is bementem az igazgatói irodába.
- Gondolom, tudja, hogy miért van itt. Ugye? - kérdezte Mr. Richards.
- Igen.
- Tud rájuk valami magyarázatot adni?
- Nem sokat. - vontam meg lazán a vállam.
- És a ma reggelire sem?
- Elaludtam. - vallottam be az igazat.
- Akkor azt ajánlom, hogy szerezzem be egy nagyon jó ébresztőórát.
- Meglesz. - mondtam, majd előrehajoltam és egyenesen az igazgató szemébe néztem. - Szeretnék valami fontosról beszélni önnel, Mr. Richards.
- Hallgatom. - nézett rám furcsán.
- Azt hiszem tudok egy megoldást January Morgan elhelyezésével kapcsolatban.
- Micsoda?
- Még nem tudok biztosat mondani, de mit szólna, ha holnap reggel ezt megbeszélnénk?
- Kíváncsi vagyok, tehát rendben. Holnap, amikor csak tud, jöjjön be. De lehetőleg nem óra közben.
***
Az utolsó órám után siettem haza. Mikor megérkeztem, örültem annak, hogy anya otthon van.
- Szia, anya! - odamentem hozzá, megöleltem és adtam egy puszit a homlokára.
- Mi ez a nagy érzelemkinyílvánítás? - kérdezte meglepve.
- Csak szeretlek, ennyi. - mondtam széles mosollyal.
- Talán szükséged van valamire? Pénzre, egy új kocsira? - kezdett el gyanakodni.
- Dehogy, anya! Miket gondolsz?
- Hát akkor kezdesz a jó útra térni kisfiam. - mondta viccelődve.
- Lehet, hogy mégis lenne valami...
- Úgy tudtam! - örvendett az igazának. - Mit szeretnél?
- Tudod, van egy barátom, aki nemrég elveszítette az apukáját. Nincs senkije, se testvére, se rokonai. És a gyámügy elszeretné helyezni őt egy teljesen idegen családhoz, amíg le nem érettségizik.
- Szegény gyerek. - mondta anya őszinte sajnálattal.
- És arra gondoltam... Tudod, a házunk óriási, 4 hálószoba üresen áll és... mi lenne, ha...
- Kinyögnéd, kisfiam! - szólt rám erélyesebben.
- Mi lenne, ha befogadnánk? - mondtam ki, lesz-ami-lesz alapon.
- Megértem és örülök, hogy gondolsz a barátodra, de te sem ismerheted nagyon jól. Lehet, hogy balhés, vagy rossz a jelleme. Egy vadidiegen, tinédzser fiút nem fogadhatunk csak úgy be.
- Lányt. - javítottam ki.
- Tessék?
- Mondom, ő egy lány.
- Egy kislány? - kérdezett vissza anya elhűlve. - Ismerem őt?
- Nem hiszem.
- Jártok? - nézett rám gyanakvóan, mint aki nem tud valamiről, amiről tudnia kéne.
- Nem!
- Hazudsz!
- Nem hazudok, anya! Tényleg nem járunk!
- Ismerlek már annyira, hogy tudjam, nem hoznál ide egy olyan lányt, aki közömbös neked. Ami azt illeti, még soha nem mutattál be engem egyetlen lánynak sem. Ez normális? - hadarta el gyorsan.
- Jól van. Elmondom, hogy mi a helyzet. Ezzel a lánnyal tényleg nem járunk, de fontos nekem. Nem gazdag, nem is népszerű, de kitűnő tanuló. Nem balhés és nem is hisztis. És árva! - mondtam nyomatékosan az utolsó szól, mire anya megszeppent egy kicsit. Lehet, hogy megleptem ezzel a szövegged, de az az igazság, hogy saját magamat is. - Szüksége van rám. - tettem még hozzá.
- Jajj, kicsi fiam. Végre! - mondta elérzékenyülve, majd átkarolt.
- Mit végre? - kérdeztem, miközben viszonoztam az ölelését.
- Végre van egy lány, akibe szerelmes vagy. - mikor kimondta, megmerevedtem.
- Nem, anya. Nem vagyok szerelmes. - tiltakoztam.
- Hát akkor? Ne mondd azt, hogy csak barátok vagytok!
Kifújtam a levegőt és úgy gondoltam, hogy mondok egy olyat, amivel talán megelégszik.
- Oké. Lehet, hogy a kelleténél egy kicsit jobban tetszik. - aztán rátértem a fontosabb részére. - Akkor mit mondasz azzal kapcsolatban, hogy ide költözzön?
- Még megbeszélem Matt-el. De részemről rendben van. - széles mosolyra húztam a szám, mire anya szigorúan feltartotta a mutatóujját. - Egy feltétellel. Ha mostantól nem lesz több fölösleges lógás a suliból.
- Rendben. - törődtem bele. Ennek ellenére sikerként fogtam fel ezt az egészet.
