13. rész

January

 Néhány nap eltelt azóta, hogy David megcsókolt. És azóta már többször is megtette. Ennek ellenére még mindig zavarban vagyok, amikor közel vagyunk egymáshoz, de ő jól szórakozik rajtam. Megkértem, hogy a családja előtt ez maradjon titokban. Erre ő kicsit felháborodott, azt mondta, hogy semmi kifogásuk nem lenne a kapcsolatunk ellen. Ekkor meglepődtem, hogy ő úgy gondolja, hogy együtt járunk. Nem mintha nekem nem tetszene a gondolat, de nagyon hihetetlen ezt elhinni.
 Végül abban maradtunk, hogy egy ideig titokban tartjuk azt, ami köztünk van.
 David esténként lefekvés előtt átjött a szobámba és filmet néztünk, vagy csak beszélgettünk. Egyre jobban megismertük egymást. Ő mesélt az édesapjáról és annak családjáról, a barátairól, na meg arról, hogy miért kellett ismételnie egy évet. Ami azért volt, mert nem elég, hogy túl sokat hiányzott, verekedésbe is keveredett a suli területén belül és eltörte egy másik fiú bordáját. Ezt nagyon nehezen vallotta be, félt, hogy elriaszt, de emiatt nem kellett aggódnia. Mindenki követ el hibákat. Azt is elárulta, hogy igazából nem is volt szüksége matek korrepetálásra, csak a közelembe akart kerülni.
 Én is meséltem magamról. Többek között a Papáról. Ez volt az első alkalom a halála óta, hogy képes voltam hangosan és könnyek nélkül beszélni róla. Tudtam, hogy bízhatok Dave-ben, ezért nem csak azt árultam el, hogy hogyan talált rám egy januári éjszaka, hanem azt is, hogy nem törvényesen fogadott örökbe. Nem mert bejelenteni a hatóságoknál, mint magára hagyott csecsemőt, mivel tudta, hogy akkor elvennének tőle, ezért feketén intézte el az örökbefogadást. Kereste az igazi szüleimet, és az anyámról kiderítette, hogy a neve Darina, akit rajtakaptak néhány kisebb lopáson, majd állítólag elszökött Mexikóba. Az apámról semmit sem lehet tudni.
 Ekkor még nem mertem bevallani a legszényenletesebb titkomat, egészen kétnappal későbbig. Amikoris felhíott  Conny.
 - Munka vár rád, kiscsibém. - a hangjától görcsbe rándult a gyomrom.
 - Én öö... nem tudok menni. - mondtam félénken és körülnéztem a suli folyosóján.
 - Pedig tudod, hogy jól megfizetlek.
 - Igen, de nem erről van szó. Nincs szükségem most munkára. - rágtam a körmöm és reménykedtem benne, hogy elfogadja a visszautasításom és nem dühödik fel.
 - Biztos vagy benne? Ha akarod megemelem néhány dolcsival a fizut.
 - Köszönöm, de tényleg nem mehetek...
 - Ah, tudom már! Csak nem megjött az eszed és felszedtél egy pénzes pasast? - nevetett gúnyosan.
 - Micsoda? Nem.. - tiltakoztam, aztán eszembe jutott, hogy ez nem teljesen igaz, habár nem David miatt utasítom vissza a munkát. - Vagyis...
 - Tudtam! - kiáltott fel kacagva. - Rendben kislány. Ha nem, akkor nem. Szerenycsére van másik szállítom is. De ha pénzt akarsz keresni, tudod hol találsz. - és bontotta is a vonalat.
 Megnyugodtam, hogy sikerült leráznom, de fel is zaklatott a hívása. Óriási lelkiismeret furdalásom volt amiatt, hogy nem is olyan régen piszkos munkákat végeztem el.
 Egész nap zaklatott és szomorú voltam a hívás miatt, ami feltűnt David-nek is. Természetesen kérdőre is vont. Próbáltam neki beadni valami átlátszó dumát, de nem vette be, ezért szégyenkezve bevallottam neki. Azt vártam, hogy kiakad vagy elítél, de ehelyett ezt mondta:
 - Most már tudod, hogy én is elkövettem egy csomó szarságot, ezért nem kéne ennyire ostorozd magad. Szállítottál néhányszor drogot. És? Én meg fogyasztottam párszor. De mostanra te is végeztél vele és én is. Hagyjuk a fenébe ezt a témát! - és utána szorosan átölelt, majd megcsókolt, tudtomra adva, hogy minden oké köztünk. De ezután azt is elmondtam neki, hogy egy ilyen munka közben szúrtak le, ekkor pedig ő kicsit kiakadt. Szerencsére sikerült megbékítenem.
 Éjszaka nagyon megszomjaztam, ezért lementem a konyhába vízért. Nagy meglepetésemre ott találtam Dave-t, aki épp a hűtőt fosztotta ki, félmeztelenül. Néhány pillanatig engedélyeztem magamnak, hogy gyönyörködjek kidolgozott izmaiban, de szégyenszemre rajtakapott.
 - Mivel annyira imádnivaló vagy, miközben engem stírölsz, ezért megengedem, hogy meg is érint. - mondatára megugrottam, majd éreztem, hogy a lebukástól felforrósodik az arcom.
 Megköszörültem a torkom.
 - Csak inni jöttem le. - feleltem és engedtem magamnak egy pohár vizet.
 - Nekem viszont mégjobban megjött az étvágyam, most, hogy látlak. - húzta csibész mosolyra az arcát, majd felém közelített. Majdnem félre nyeltem a vízet, ezért inkább a maradékot nem ittam meg, hanem a kagylóba öntöttem.
 David már közvetlenül ott állt elöttem, ezért nem tudtam elmenekülni. Az igazság az, hogy nem is akartam. A fiú nem tétovázott még közelebb kerülni hozzám, egy hirtelen mozdulattal felemelt a pultra, madj teljesen hozzám simult.
 - Na, mit mondasz? Segítesz csillapítani az éhségem? - hajolt közel az arcomhoz, olyannyira, hogy az orrunk összeért.
 - Talán egy kicsit. - suttogtam.
 - Hát jó. Elfogadom azt a kicsit. - ezzel megcsókolt. Hirtelen csapott a lovak közé, nem indított gyengéden, mint általában. Egyik karját a derekam köré fonta, a másik kezével pedig a tarkómat fogta, miközben mélyen megcsókolt. Nem szényenlősködtem abban a pillanatban, combjaimmal szorosan átkaroltam a csípőjét. Egy pillanatra elszakította a száját az enyémtől. - Nem elég belőled egy kicsi.
 - Annyit adok, amennyire szükséged van. - csendesen ziháltam.
 - Nem mondhatsz ilyet, mert akkor elveszítem a fejem és mindent elveszek.
 - Nem érdekel. - mondtam és komolyan is gondoltam.
 - A fenébe te lány, mégjobban magadba akarsz bolondítani? - kuncogtam, de ez nem tartott sokáig, mivel újból a számra tapadt.
 Egyik kezével benyúlt a pólóm alá és az oldalamat simogatta, eközben pedig én is vettem a bátorságot és felfedezem a mell- meg hasizmait. Sajnálatos módon, a bátorság engem is a legrosszabbor ér utol, mivel a következő pillanatba egy megdöbbent hangot hallottunk. Gyorsan szétváltunk és megpillantottuk Andrea-t, David anyukáját a konyhában álldogálni. Az igazság az, hogy nagyon megijedtem. Azt hittem, hogy Andrea dühös lesz és rögtön kipenderít engem az utcára, amiért ráhajtottam a fiára. De csak zavartan és egyben jókedvűen megszólalt.
 - Hú. Hát ez kínos. Azt hittem csak a szobátokban csináljátok.
 - Anya! - szólt rá David, de nem volt dühös, az ő arcán is mosoly játszott. Bezzeg én elsüllyedtem volna szégyenemben.
 - Csak arra kérlek titeket, hogy ne a konyhapulton, vagy Mandy előtt.
 Zavartan néztem rá, nem tudtam mit mondjak, míg végül a következő kérdés csúszott ki a számon:
 - Nem akarsz kidobni?
 - Mégis miért tenném? - kérdezte zavartan.
 - Hát mert ez lenne a logikus. Legalábbis más ezt tenné, ha megtudná, hogy együtt vagyok a fiával.
 - Jan, már azelőtt tudtam, hogy összejössztök, mielőtt beköltöztél volna. David már régóta odavan érted. - legyintett, majd a fiára kacsintott.
 - Kösz anya a felvilágosítást, de már tud róla.
 - Egy nőnek nem elég egyszer hallani.
 - Én azt hiszem, most megyek és lefekszem. - álltam egyik lábamról a másikra, majd elindultam. - Jó éjt!
 - Ez jó ötlet. Én is jövök. - indult meg utánam David. - Aludj jól, anya! - a vállam fölött hátra pillantottam és láttam, hogy ad egy puszit az anyukája arcára.
 - Ti is aludjatok jól, csintalan fiatalok!
 Mintha meg sem hallottam volna, siettem vissza a szobámba, David-vel a nyomomban. A szobám ajtajához érve mindketten megálltunk, egymás felé fordulva.
 - Ez nagyon ciki volt. - jegyeztem meg.
 - Ezzel egyet kell értenem. - nevetett szórakozottan. - Sosem akartam, hogy az anyám ilyesminek a szemtanúja legyen.
  - Ahhoz képest elég lazán kezelted a helyzetet, miközben én majd elsüllyedtem. - mosolyodtam el a helyzet komikumán.
  - Túlélted. Amúgy meg mondtam, hogy nem kell aggódj a családom miatt. Még az anyám miatt sem. Imád téged.
 - Én is nagyon kedvelem őt. - vallottam be.
 - Nagyon örülök, hogy jól kijössztök. Csak tudod, majdnem kételkedni kezdtem, amikor megkérdezted, hogy kirúg-e.
 - Csak megijedtem és nem tudtam, hogy reagáljak.
 - Legalább már nem kell titkolóznunk. - hajolt le és egy apró csókot lehelt a számra. Többet is akart, de én nem szerettem volna, ha újból lebukunk, ezért eltávolódtam.
 - Jó éjszakát!
 - Aludj jó!
 Még egy apró csókot nyomtam a szájára, majd nem is gondolkodva, hogy mit is mondok, azt suttogtam:
 - Szeretlek.
 Váratlanul érte a vallomásom és egy pillanatig csak bámult rám, mintha az próbálná felfogni, hogy mit is mondtam. Mivel engem is váratlanul ért, hirtelen zavarba jöttem, ezért nem vártam meg, hogy mit fog reagálni, bementem a szobámba. Vettem néhány nagy levegőt, hogy lenyugtassam magam, majd bebújtam az ágyamba és a párnába temettem a fejem.
 Mégis mi az fenét képzeltem, hogy ezt csak úgy kimondtam? Teljesen hülye vagyok!
 Ezután minél hamarabb el akartam aludni, hogy ne ostorozzam magam a hülyeségem miatt, de nem igazán ment. Csak forgolódtam erre-arra. Fogalmam sincs mennyi idő múlva arra lettem figyelmes, hogy nyílik az ajtóm. Az ajtó irányába fordultam és a könyökömre támaszkodtam, de mivel sötét volt csak egy magas árnyat láttam belépni a szobámba.
 - David?
 Először nem szólalt meg, egészen addig, amíg el nem ért az ágyamig, fölém nem térdelt és lehajolt az arcomig.
 - Elfelejtettem elmondani, hogy én is szeretlek.

12. rész

David

 Jan-t vártam a nappaliban, hogy elindulhassunk Jake bulijába. Reméltem, hogy nem gondolja meg magát. Szerettem volna ma este jól érezni magam vele.
 Néhány perc várakozás után meghallottam a lépteit, majd megjelent a nappaliban. Nem vett fel rövid ruhát, mint ahogy a legtöbb lány tenni szokta, és nem is vártam el tőle. Feszes sötét farmert és egy vörös egyszerű garbót viselt, bokacsizmával. És rohadtul szexi volt.
 - Nem tudtam, hogy mit vegyek fel. Nincsenek szexi ruháim. - mondta zavartan, amikor észrevette, hogy tetőtől talpig végigmérem.
 - Jól nézel ki. - Tökéletesen. Akartam mondani, de hülyeségnek éreztem ezt hangosan kimondani, habár tényleg ezt gondoltam.
 - Köszi. - mondta a cipőjét bámulva.
 - Mehetünk?
 - Igen. Csak felveszem a kabátom.
 Körülbelül 20 perc múlva megérkeztünk Jake házához. Leparkoltam, ott hagytuk a kabátjainkat, majd kiszálltunk. Jan elég bátortalanul nézett a ház irányába, ezért megfogtam a kezét, hogy ne aggódjon. És mert jól esett.
 - Már a fele suli azt hiszi, hogy együtt vagyunk. Hogyha így állítunk be mindenki ezt fogja hinni. - jegyezte meg, mikor közelebb értünk a bejárathoz.
 - Nem érdekel ki mit gondol. - azt nem tettem hozzá, hogy remélem ez az állítás nemsokára igaz lesz. - Téged zavar?
 - Engem az zavar, ha mindenki rám figyel. -vallotta be.
 - Legalább észreveszi mindenki, hogy milyen szép vagy. - elpirult, én meg mosolyogtam a zavarán.
 Bent már tombolt a buli. Mindenki kezében ott volt a tipikus piros pohár, sokan táncoltak, a sarkokban párok bújtak össze. Szorítottam Jan kezét, hogy nehogy elvesszen a tömegben.
 Meghallottam, hogy valaki a nevemet üvölti, próbálva túlharsogni a zenét. Will integetett, hogy menjünk oda hozzá.
 - Jó, hogy megjöttetek. Remek a buli! - meg sem várva, hogy mondjunk valamit, folytatta. - Igyatok valamit. Jake nagyon kitett magáért, egy csomó pia van.
 - Szeretnél inni valami? Én nem iszom, mivel én vagyok a soför. - fordultam January felé.
 - Nem igazán szoktam alkoholt fogyasztani. - vallotta be.
 - Bánhatod. - szólt közbe Will. - Nagyon jól fogod érezni magad, ha kicsit becsiccsentesz. Szerinted nekem miért ennyire jó a kedvem? - nevetett fel.
 - Kösz, én inkább kihagyom.
 - Jake mindig szokott eldugni egy üveg kolát a hűtő mélyén. Megyek lenyúlom. Ti maradjatok itt. Pár perc és visszajövök. - ránéztem jelentőségteljesen Will-re, hogy vigyázzon a csajomra, majd a konyha felé vettem az irányt.
 A hűtőben elég sokat kellett kutatnom, amíg megtaláltam a kólát, de végül sikerült. Becsuktam a hűtő ajtaját, amikor egy női kezet éreztem a vállamon.
 - Hé, David. Jó látni téged. - megfordultam és megláttam Bella-t előttem extra-rövid és szűk ruhában. Ez a csaj normális? Minusz fokokban egy darab rongyban parádézik.
 - Szia Bella. - mondtam és próbáltam távolabb lépni tőle, de a kezét határozottan rátette a vállamra. Éreztem, hogy a körmei a pólómon keresztül a bőrömbe vájnak.
 - Nekem lesz az a kóla? - kérdezte mosolyogva.
 - Bocs, nem. Valaki másnak. - feleletemre elhalványult egy pillanatra a mosolya, de nemsokára visszatért.
 - Van kedved táncolni?
 - Nem egyedül vagyok. Várnak már rám. - egyre fogyott a türelmem.
 - Ugyan kérlek. Csak egy tánc semmi több. - nyomult közelebb. Basszus, lehet ez a csaj még ennél is tapadósabb?
 Arra néztem, ahol Jan-t és Will-t hagytam. Jake is ott volt velük, a karját átvetette Jan vállán és látszólag részegen mesélt valamit neki, amin a lány nevetett. Bíztam a haveromban, tudtam, hogy nem kell féltékenynek lennem, mert nem hajtana arra, akire én is. De azért nem repestem az örömtől, hogy ölelgeti őt.
 Ahogy elnéztem őket, meg is feledkeztem a mellettem álló Bella-ról, amit valószínűleg ő is észrevett, mert az arca elkomorult és szúrosan nézett ugyanabba az irányba, mint én.
 - Bocs, Bella. Nem igazán szeretek táncolni. - húztam ki magam a tánc alól. - Ha nem bánod, akkor visszamennék a barátaimhoz. - ezzel otthagytam.
 Mikor odaértem a barátaimhoz és Jan-hez, megfogtam Jake vállát és távolabb taszítottam Jan-től.
 - Te nagy darab állat, Jan nem a támasztékod.
 - Ja, bocs. - mondta és Will-nek dölt.
 - Én sem vagyok az. - lökte el Will is, de amikor megtántorodott, elkapta a karját, hogy nehogy leessen. - Jó kiütötted magad, haver.
 - Jó a pia. - válaszolta Jake.
 - Ez a tiéd. - nyújtottam Jan-nek a kólát, miután felbontottam neki.
 - Köszi. - fogadta el egy halvány mosollyal, de ez nem tűnt igazinak. A szemkontaktust is kerülte. Mi baja? Valamivel megbántottam?
 A két haverommal dumáltunk egy keveset, de Jake-t egyre jobban kiütötte a pia, ezért Will felkísérte őt a szobájába, hogy le tudjon feküdni. Jan és én kettesben maradtunk, de ő még mindig hallgatag volt.
 - Minden oké? - kérdeztem.
 - Aha. - bólintott, de nem volt túl meggyőző.
 - Nem hiszek neked.
 - Pedig igaz. - nézett egy pillanatra a szemembe, de rögtön el is fordított a fejét. - Nem bánod, ha kimegyek levegőzni? Kicsit fáj a fejem.
 Nem várta meg a válaszom, elindult a kijárat felé. Én persze követtem. Nem gondolhatja, hogy ennyivel megússza. Kint csípős hideg fogadott. Rögtön aggódni kezdtem Jan miatt, nem akartam, hogy megfázzon.
 - Fel kéne venned a kabátod.
 - Ne aggódj, ennyitől nem fogok megfázni. - felelte tovább sétálva, hátra sem nézve.
 - Ja, persze. Csak tüdőgyulladást kapsz. - mondtam irónikusan, a következő pillanatban pedig elkaptam a karját, hogy megállítsam. Magam fele fordítottam, majd az állát megemeltem, hogy rám nézzen. - Most pedig szépen elmondod, hogy mi a baj.
 - Mondtam, hogy semmi. Csak kicsit megfájdult a fejem a hangos zenétől.
 - Én meg mondtam, hogy nem veszem be. Ki vele!
 Nagyot sóhajtott és megpróbálta elfordítani a fejét, de nem engedtem. Végül feladta és megszólalt.
 - Nem kellett volna magaddal hoznod.
 - Jan, csak egy fél órája vagyunk itt. Megértem, ha unatkoztál, mivel nem történt semmi izgalmas...
 - Nem erről van szó. - szakított félbe.
 - Hát akkor?
 - Azt hiszem, te jobban szórakoznál, ha én nem lennék itt.
 - Micsoda? Most viccelsz? - fogalma sem volt, hogy mekkorát tévedett. - Én hoztalak magammal, mivel ezt akartam.
 - De gondolom, már megbántad. - mondta teljes meggyőződéssel.
 - Ezt meg miből gondolod? - kérdeztem és nagyon kíváncsi voltam a válaszára.
 - Hát, ha nem lennék itt, akkor nem kéne engem bébiszittelned és... és nyugodtan csajozhatnál. - miután ezt zavartam elmondta, már kezdtem sejteni  mi a probléma. Látott engem Bella-val és valószínűleg félreértette a helyzetet. Ez egy részről idegesítő volt, hogy azt hiszi bármi tervem is van azzal a csajjal, másrészt izgaztó, mivel ez azt jeleni, hogy féltékeny.
 - Ha nem vetted volna észre most is azt teszem. - csúsztattam a derekára a kezem és közelebb húztam magamhoz. Megint eszembe juttott, hogy kabátot kéne vennie, ugyanúgy nekem is, de jobb ötletem támadt és inkább átöleltem. Elakadt a lélegzete, amikor a testünk összesimult, nekem pedig mosolyra húzódott a szám. - Ne felejts el lélegezni, kislány. - elpirult a beszólásomon, én meg egyre jobb kedvű lettem. Sokáig csak bámultam rá és részletesen szemügyre vettem az arcát. - Mondtam már, hogy milyen szép vagy? - nem válaszolt, de nem is vártam, inkább folytattam. - Lassan már elkéne ezt hinned. Na meg azt is, hogy akarlak.
 Ebben a pillanatban már nem állíthatott meg semmi és senki. Eleget vártam már, szóval nem tétováztam, lehajoltam és megcsókoltam. Először csak a szánkat érintettem össze, de ennyi nem volt elég. Megnyaltam a száját, majd a lepődöttségét kihasználva a nyelvemet becsúsztattam a szájába. A legédesebb ajkak a világon. Csodálatos érzés volt megcsókolni őt, de az még jobb volt, amikor viszonozta a csókomat. Az elején óvatosan, félénken csinálta, amit nagyon aranyosnak tartottam, de aztán elkezdtem bátorítani. Beletúrtam a hajába, a testét még szorosabban magamhoz préseltem és elmélyítettem a csókot. Annyira beindultam, hogy a nadrágomat rohadtul szűknek éreztem. Tudtam, hogy abba kell hagynom, mert ha nem, hazarángatom, egyenesen az ágyamba. De ezt nem tehettem meg, mivel tudtam, hogy January ezt túl gyorsnak tartaná, hiába állok én készen. És a legjobbat akarom neki, és mindent a megfelelő időben csinálni.
 Kényszerítettem magam és elváltam az ajkától. Amikor ránéztem az ajka duzzadt volt, az arca pedig kipirult. Rohadtul gyönyörű.
 - Most már tényleg fel kéne venned a kabátodat. - szólaltam meg mosolyogva.
 - Nem fázom. - az ő ajkán is mosoly bújkált.
 - Azt lefogadom.

Sziasztok. Nem is tudom, mit mondjak. Már nagyon régen volt rész, azt hiszem több, mint fél éve. Nem mentegetőzök, mert az az igazság, nem igazán törődtem az írással az útóbbi hónapokban. Azt hiszem talán "írói váltságban" voltam. De egyszer csak eszembe jutott, hogy hoppá, nekem van két befejezetlen történetem és nem akarom, hogy ezek így is maradjanak. Szóval úgy döntöttem, hogy összeszedem magam és folytatom, amit elkezdtem.
Sajnálom, ha bárkinek csalódást okoztam. Igyekezni fogok, hogy ezt jóvá tegyem.
Ha valamikor észrevennétek, hogy újból hanyagolom a történeteimet, kérlek szóljatok és szidjatok, mert akkor megérdemlem.
Köszönöm, hogy elolvastad! Remélem tetszett ez a rész. :)

U.I.: A másik történetemet (Farkasfiúk hódítanak) is szeretném majd folytatni, de nem biztos, hogy most rögtön. Jelenleg szeretnék erre a sztorira koncentrálni, de talán okozok meglepetést és ott is megjelenik néha új rész.

11. rész

January

 Utálok a középpotban lenni. Nagyon feszélyez, ha az emberek bámulnak, mindig nagyon zavarba jövök és nem merek senki szemébe nézni. Ma pedig David-nak köszönhetően nagyon sok szem rám tapadt. Nem csak akkor, amikor reggel megérkeztünk, később is láttam, hogy egyesek rám néznek és összesúgnak a mellettük állóval.

 Nagy meglepetésemre irodalomórán David csusszant a mellettem lévő padba.

 - Eddig nem itt ültél. - jegyeztem meg.

 - Ja. De rájöttem, hogy itt jobban oda tudok figyelni a tanárra. - mondta hamiskás mosollyal.

 - Aha. Honnan jött ez a hirtelen érdeklődésed az irodalom után? - mentem bele a játékba.

 - Rájöttem, hogy igazából mennyire szép az irodalom és úgy döntöttem, hogy a gimi után anglisztikát fogok tanulni az egyetemen. - mesélte annyira meggyőzően, hogy ha nem ismerném elhittem volna neki.

 Felnevettem.

 - Ne nevess! Komolyan beszélek.

 - Oké-oké. Ha te mondod, elhiszem. - ráztam meg hitetlenkedve a fejem. Tovább sajnos nem tudtunk beszélgetni, mert bejött a tanár.

 Eljött az ebédidő és a barátaimmal, Cinthya-val és Tonny-val bevonultunk az étkezdébe. Sorba álltunk a kajánkért, majd miután megkaptuk az adagunkat, leültünk a megszokott helyünkre.
 - Milyen az új családod? - kérdezte Tony, mire elszakítottam figyelmemet az ételről és belenéztem kíváncsi tekintetébe.
 - Kedvesek. - vontam vállat.
 - És véletlenül nem szeretnéd elmondani, hogy kik azok? - kérdezte Cinthy.
 - Gondolom a sok pletykát hallva, már rájötettek.
 - Az az igazság, hogy nem lepődtem meg. - jegyezte meg Tony. - David-től bármi kitelik.
 - Nem olyan rossz ő, mint ahogy a többség elképzeli. - vettem a védelmembe.
 - Te most megvédtél egy népszerűt? - kérdezte meglepettem Cinthy.
 - Csak az igazat mondom. Ő igazából nagyon kedves...
 - Veled. - tette hozzá szemüveges stréber barátom.
 - Miért mondod ezt? Bántott valaha? - érdeklődtem, nagyon is kíváncsi voltam a válaszára.
 - Azt nem mondanám. De tőlem szerezte meg a telefon számod és akkor nem volt nagyon kedves, sőt nagyon bunkó és követelőző volt.
 - Oké. Lehet, hogy David picit tényleg bunkó... - ismertem el.
 - Ne már Jan. Összetörőd a szívem. - hallottam meg Dave hangját a hátam mögül.
 Hátranéztem és megláttam őt jókedvűen mosolyogni, két haverjával az oldalán.
 - Bocsi. - préseltem ki magamból.
 - Ugyan. - szólalt meg egyik barátja, Will. - Dave-re nézve ez még dícséret.
 - Ja. Az überseggfej sokkal jobban ráillik. - tette hozzá Jake, majd rám kacsintott.
 - Pofa be! És te csak ne kacsintgassál. - förmedt rá viccesen a barátaira, de ők csak nevettek.
 Kihúzódott a mellettem lévő szék, majd egy tálca is az enyém mellé került. Ezt követően másik két székkel is ez történt. Barátaim ugyanolyan megdöbbenve bámultak, mint én.
 - Ti meg mit csináltok? - intéztem leginkább Dave felé a kérdésem.
 - Leültünk ebédelni. - mondta egyszerűen.
 - Ide? - folytattam a vallatást.
 - Miért ne?
 - Nektek nem itt van a helyetek.
 - Tényleg? Erről nem is tudtam. Na és ti srácok? - a két haverja megcsóválta a fejét.
 - De komolyan, nem ülhettek itt!
 - Jan. Komolyan megbántasz. Csak nem szégyelsz minket?
 - Ha igent mondasz, én is megsértődök. Pedig nagyon régóta kedvellek, még a szekrényes eset óta. - mondta Jake.
 - Te meg miről beszélsz? - nézett rá hirtelen David haragosan.
 Először nekem sem ugrott be, hogy miről beszél, de aztán rájöttem. Ő volt az egyik, aki két hete be akarta tuszkolni Tony-t a szekrényébe.
 - Haver ne légy mérges. Semmi olyasmi, amire gondolsz. Csak tudod, Kyle-val nem is olyan rég hülyültünk és valakit viccből próbáltunk a szekrényébe zárni, de a kedves kis January megakadályozta. - magyarázta Jake.
 - Az a valaki itt ül előtted. - szóltam közbe.
 - Ó, ember. Tényleg te vagy az! - vette észre Tony-t. - Bocs, többé nem fordul elő. Legalábbis veled. - tette hozzá halkan az utolsó mondatot.
 - Semmi baj. - mondta udvariasan Tony, de közben szégyenlősen lehajtotta a fejét.
 Az ebéd további részébe a három népszerű srác szórakoztatott minket. Habár kissé furcsa volt, nagyon élveztem a társaságukat és láttam Cinthy-n és Tony-n is, hogy ők is így voltak vele.
 Az utolsó óra után a parkoló felé siettem, mert David szokásához híven ragaszkodott hozzá, hogy ő fuvarozzon. Mielőtt még kiléptem volna az iskola ajtaján valaki az utanba állt. Felnéztem és egy barátságtalan tekintettel találtam szembe magam.
 - Csak egy percre, sápadtka. - szólalt meg Bella. - Nem tudom, hogy mi folyik köztetek David-del, de ne gondold, hogy sokáig fog tartani. Hamarosan megun téged és jobbat fog keresni nálad. És találni is fog.
 - De... - megakartam mondani, hogy nincs semmi köztem és Dave között, de nem hagyta, hogy befejezzem.
 - Nem érdekel, hogy mit akarsz mondani. - azzal megfordult és eltipegett.
 Egy darabig még megdöbbenbe álltam, majd összeszedve magam elindultam az eredeti célom felé.

***

 - Hétvégén buli lesz Jake-nél. Mondtam már neki, hogy megyünk. - mondta Dave, amikor vacsora után a szobámba élősködött. Az ágyamon, mellettem üldögélt és a tévécsatornákat kapcsolgatta.

 - Megyünk? - kérdeztem vissza, hátha rosszul hallottam.

 - Ja.

 - Én nem járok bulikba.

 - Nem jártál. Egészen eddig. De ezentúl fogsz, méghozzá velem. - mosolygott kajánul.

 - Azt felejtd el. - ráztam tiltakozva a fejem.

 - Jan. Szükséged van egy kis kikapcsolódásra. Tudom, hogy még mostanában is szomorkodsz. Ez így nem jó.

 - Ez teljesen normális. Meghalt az apám Dave! - ahogy ezt kimondtam újra szíven ütött a valóság. Az, hogy már nincs Papa köztünk.

 - Épp ezért mondom. - jött közelebb hozzám és a kezébe fogta az arcomat. - Csak azt akarom, hogy ne búslakodj folyton. Hogy érezd jól magad. - hüvelykujjával gyengéden végigsímított az arcomon, ami arra késztetett, hogy behúnyjam a szemem. Semmi sincs olyan kellemes, mint az érintése.

 - De nemrég szedték ki a varratokat. Óvatosnak kell lennem. - próbáltam felhozni egy erős érvet.

 - Majd vigyázok, hogy ne történjen semmi baj. - meleg lehellete csiklandozta az arcomat és amikor kinyitottam a szemem az arca csak néhány centire volt az enyémtől. - Gyere el velem. Ha majd tényleg rosszul érzed magad, akkor hazahozlak. Ígérem. Oké?

 - Oké. - igazságtalanság volt így rávennie. Ha ennyire közel van hozzám nem tudok nemet mondani neki.

 - Akko jó. - suttogta.

 Magam sem tudom hogyan, de hanyat találtam magam az ágyamon, Dave pedig ott volt mellettem, félkönyékre támaszkodva, arca közel az arcomhoz. Egyszer csak puha ajka megérintette az arcomat, a keze pedig a derekamra vándorolt. Lassan, nagyon lassan szája végigcsúszott arcomtól egészen a fülem mögötti területre, amiről nem is tudtam, hogy ennyire érzékeny. Elakadt a léglegzetem, főleg, amikor apra csókokkal halmozta el a bőrömet. Lassan lesiklott a nyakamra és egy mély lélegzetett vett.

 - Annyira jó az illatod. - lehelte. Ajka tovább folytatta útját egészen a kulcscsontomig. Magamat is meglepve hangosan felsóhajtottam, amikor megéreztem forró nyelvét a kulcscsontom közepén lévő kis gödörben. Nem bírtam mit kezdeni a kezemmel és hirtelen belefúrtam ujjaimat a hajába. Azt hittem, hogy tovább folytatja, de felemelte a fejét és én is kinyitottam a szemem. Először a szemembe nézett, azután tekintete az számra tévedt, én pedig akaratom ellenére megnyaltam az alsó ajkam. Elszántan rám nézett és közeledni kezdett, amikor kivágodott a szobám ajtaja.
 - Jan, olvasol nekem esti mesét? - kérdezte Mandy belépve a szobába, mire mi szétrebbentünk, a kislány viszont észrevette nagyon közeli testhelyzetünket. - Mit csináltok? - nézett ránk kíváncsian.
 - Jan-nek valami bement a szemébe. - rögtönzött Dave.
 - Igen, tényleg. - értettem egyet vele.
 - Megnézhetem én is? - mászott fel az ágyamba.
 - Már sikerült eltávolítanom. - vakargatta a bátyja zavartan a tarkóját.
 - Szeretnéd, ha mesét olvasnék neked? - kérdeztem elterelve a beszélgetést.
 - Igen, igen! - élénkült fel a kislány.
 - Oké. Akkor irány túl a szobádba. - mosolyogtam rá, mire kézen fogott és elkezdett húzni maga után.
 Visszanéztem David-re, mire ő rám kacsintott cinkosan. Rámosolyogtam, majd követtem a kislányt a szobájába.


Sajnálom, hogy hónapok óta nem volt rész! Megpróbálok a nyáron írni, de nem ígérek semmit. Főleg ez a hónapom zsúfolt lesz és sajnos a tanulással kell foglalkoznom, de ha majd lesz egy kis időm jövök és írok! :)

10. rész

David

 January kifürkészhetetlen szemekkel nézett rám, fogalmam sem volt, hogy mit gondol. Féltem, hogy kiakad rám, mert nem tetszik neki ez a szituáció. Épp meg akartam szólalni, de a húgom közbe vágott.

 - Davie azt mondja, hogy ismer téged. Tényleg?

 - Aha. Tudod egy suliba járunk. - mondta neki kedves hangom Jan.

 - Milyen szuper neked. Kár, hogy én nem oda járok.

 - Figyelj húgi. Van csoki az asztalomon, szeretnéd megenni? - kérdeztem tőle, mert kettesben akartam lenni Jannel.

 - Igen! - kiáltott boldogan és ki is szaladt a szobából.

 Az előttem levő szőke lány elfordult tőlem és leült az ágyára, miközben csalódottan megcsóválta a fejét. Hirtelen nem tudtam, mit mondjak neki.

 - Te tudtad, ugye? - kérdezte, de még mindig nem nézett rám.

 - Igen.

 - Te intézted el? Megkérted a szüleidet, hogy fogadjanak be? - nézett rám vádlón.

 - Sajnálom.

 - El sem tudod hinni, most hogy érzem magam! A szegény kis árva, akit befogadott a nagy gazdag család.

 - Csak jót akartam neked! Oké? -emeltem meg én is a hangomat.

 - Elhiszem. De nekem ez így nem jó! Úgy érzem, hogy nem kéne itt lennem! - úgy mondta, olyan nagy bizonyossággal, hogy tényleg elhittem neki, hogy így érez. Szemei könnyektől csillogtak, de nem engedte útnak őket. Közelebb mentem hozzá és letérdeltem elé, kezeimet a térdére tettem.
 - Tudom, hogy előbb beszélnem kellett volna veled. De amikor megtudtam, hogy nevelőszülőkhöz kerülsz nem is gondolkodtam. Féltem, hogy rossz családhoz kerülsz a végén és a kezembe vettem az irányítást.
 - Szereted, ha mindent te irányítasz, mi? - kérdezte cinikusan.
 - Nem tagadom. - mosolyodtam el. - Mondd, hogy nem haragszol rám!
 Keresztbe fonta a karját és nem nézett rám.
 - Kérlek! Ne makacskodj már!
 - Oké. - nézett rám megenyhülve. - De úgy érzem, hogy felborítom a családi idilleteket. Nem is értem, hogy mért akartad, hogy ideköltözzek.
 - Ez egyszerű. - közelebb hajoltam hozzá és a fülébe súgtam. - Odavagyok érted.
 Elakadt a lélegzete és hitetlenkedve nézett rám. Nagyon aranyos volt. Legszívesebben megcsókoltam volna a kissé elnyílt, rózsaszín ajkát.
 - Ne mondj nekem ilyeneket. - mondta lesütött szemekkel.
 - Pedig úgy vettem észre, hogy nem szereted, ha titkolózom előtted. - nevettem.
 - Te ezt komolyan gondoltad? - kérdezte komolyan.
 - A lehető legkomolyabban. - kezemet a térdéről felcsúsztattam a csípőjére. - Szeretnéd, ha bebizonyítanám?
 Az ajkára tévedt a tekintetem és arcommal felé közelítettem. Mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, de én sem voltam sokkal nyugodtabb nála. Már régóta szerettem volna megtudni, hogy milyen érzés megcsókolni őt, de nem tudtam, hogy ez-e a megfelelő alkalom erre, vagy sem. Végül megszakítottam a kettőnk között lévő távolságot és egy hosszú pillanatra ajkamat a szája sarkára tapaszottam. A testem még többet akart, de muszáj volt eltávolódnom tőle és sürgősen lenyugtatnom magam, mert féltem, hogy még többet követelnék tőle.
 - Később találkozunk! - mondtam, majd magára hagytam.

***

 Másnap reggel időben felkeltem, mert tudtam, hogy Jan nem szeretne elkésni a suliból. Mivel volt még időm, pizsamában lesétáltam reggelizni a konyhába, ahol már ott volt Jan teljes készenlétben állva.

 - Te máris kész vagy? - kérdeztem álmosan.

 - Aha. - mondta, miközben lenyelte az utolsó falás reggelijét. - Nem akarok elkésni.

 - De még egy csomó időnk van. Kocsival tíz perc az út.

 - David, én nem megyek veled. - jelentette ki komolyan, ami nem mondom, hogy nem esett rosszul.

 - Nem mondod komolyan. - haragosan összevontam a szemöldökömet. - Mégis mért nem akarsz velem jönni?

 - Gondolj csak bele. Ha ma meg ezután is veled megyek iskolába, mindenki rólunk fog pletykálni. - magyarázta.

 - Nem érdekel, hogy mit mondanak az emberek. - vontam meg a vállam.

 - De engem igen. Vagyis eddig láthatatlan voltam, senkit sem érdekelt, hogy mi van velem és szeretném, ha ez így is maradna. Emellet meg biztos összeboronálnának bennünket és majd azon csámcsognak, hogy miért velem vagy egy népszerű pom pom lány helyett.

 - Szögezzük le: leszarom mások véleményét. És nem cserélnélek le egy pom pom lányra. Szoktál tükörbe nézni? - megszeppent arcát látva gyorsan folytattam. - Vedd már észre hogy nézel ki!

 - Hogy? - kérdezte ártatlan tekintettel.

 - Gyönyörű vagy. - világos bőre hirtelen kigyúlt és lesütötte a szemét. Megsimogattam az arcát. - Várj meg, jó? Öt perc és kész vagyok. Addig csinálj nekem egy szendvicset. Vagy inkább kettőt. Éhen halok.
 Mire elkészültem, Jan a reggelimet is elkészítette. Gyorsan bekaptam, majd a nem túl lelkes Jannel bepattantunk a kocsimba és suliba mentünk. Nem nagyon beszélgettünk az úton, Jan idegesnek tűnt. Amikor leparkoltam a szokásos helyemen bíztatóan rámosolyogtam, majd kiszálltunk. Több szempár is felénk fordult, de ezt már megszoktam, nem úgy mint Jan. Szívesen közelebb léptem volna hozzá, hogy megfogjam a kezét, vagy átöleljem a derekát, de nem segítettem volna a helyzetén. Miután beértünk az épületbe felém fordult.
 - Megyek megkeresem a barátaimat. Majd később találkozunk. - mielőtt szóltam volna bármit is, elment.
 Én is észrevettem Willt és Jake-t és odamentem hozzájuk. Will szélesen mosolygott.
 - Úgy sejtem beköltözött már a kiscsaj. - Willnek már elmeséltem, hogy Jan hozzánk költözik, így a barátaim közül ő tudott egyedül róla.
 - Ja. Tegnap. - mondtam.
 - Miről beszéltek? - kérdezte kíváncsian Jake.
 - Dave új húgocskát kapott. - jegyezte meg Will.
 - Nem a húgom. - néztem rá szúrosan.
 - Csak hülyülök. Tudom, hogy bejön neked.
 - Még mindig nem értem. - panaszkodott Jake.
 - Davehez költözött January Morgan. - világosította fel a legjobb haverom.
 - Az a helyes kis szöszi, akit mindig úgy bámulsz, mintha fel akarnád falni? - érdeklődött pimasz mosollyal.
 - Pofa be, seggfej!
 - Igen, ő az. - mondta velem egyszerre Will. - És ma reggel együtt jöttek suliba.
 - Lehetne valami másról beszélni? - próbáltam más felé vinni a beszélgetést.
 Ekkor egy mézes-mázos hangot hallottam meg a hátam mögül.
 - David, beszélhetnénk? - felismerve a hangot megforgattam a szemem, miközben a két haverom vigyorgott.
 - Persze Bella. Mondd csak. - fordul a pom pom lány felé.
 - Tudod, azt pletykálják, hogy jársz valakivel. - nem próbálta elrejteni, hogy ez neki mennyire nem tetszik.
 - Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan terjednek a hírek. - próbáltam nem egyenes választ adni.
 - Akkor igaz?
 - Alakulóban van valami. - reméltem, hogy megelékszik ezzel a válasszal.
 - És komoly terveid vannak? - kezdett már nagyon elegem lenni a sok kérdéséből.
 - Ja. De, ha nem baj akkor mennék. Időben be kell érnem órára. - húztam ki magam a további vallatása alól.
 - Oh, oké. Akkor később.
 Elfordultam és barátaimat is otthagyva  a fizika laborba siettem, hogy minél távolabb legyek ettől a tapadós csajtól. Közben arra gondoltam, hogy egy óra múlva láthatom Januaryt irodalomórán. 

9. rész

January

 A napok rettentő lassan vánszorogtak. Papa nélkül üres volt a lakás, mint ahogy én is. Még mindig nem fogtam fel, hogy ő már nincs többé. Egy hete és három napja még itt volt, most pedig egyedül üldögéltem a lakásban.

 Néha átjött Matilda néni a szomszédból, hozott nekem kaját vagy valami süteményt. Ő Papával nagyon jó barátságot ápolt. Egyedül él, ünnepekkor mindig áthívtuk magunkhoz. Azt hiszem, hogy ha ő nem lenne, nem bírtam volna ki a temetést. Végig ott volt mellettem, próbált vígasztalni, habár ő is bőven vígasztalásra szorult.

 Szerda reggel már minden holmim össze volt csomagolva, a lakás ki volt takarítva és készen álltam átadni a tulajnak az albérlet kulcsait, amiben 17 évet éltem. Ma reggel találkozom a nevelőszüleimmel. Az igazgató azt mondta, hogy menjek be a suliba, de nem kell be mennem órákra. Csupán ott lesz a találkozási hely.

 Hívtam egy taxit, hogy a sok csomagot ne kellje sokáig cipelnem. Matilda néni lekísért az épület elé. Szegénykém annyira sírt, hogy én sem bírtam megállni könnyek nélkül. Megígértem neki, hogy majd még meglátogatom, majd megöleltem és beültem a taxiba.

 Túl rövidnek tűnt az út. Úgy éreztem, hogy alig két perc volt az egész. Tony ott várt engem az épület előtt, majd segített cipelni a csomagomat.
 - Tudod már, hogy kik lesznek a nevelőszüleid? - kérdezte, miközben a tanári felé haladtunk.
 - Még nem. A nevüket sem árulták el.
 - Legalább a városban maradsz.
 - Igen. És remélem, hogy rendes családhoz kerülök. - sóhajtottam.
 - Ne aggódj. Minden rendben lesz. - tette le a a csomagokat, amikor az igazgatói oroda elé értünk, majd megölelt.
 - Köszi a segítséget. - elhúzódtam tőle és az ajtóra néztem.
 - Szívesen. Ha bármi gond van, hívj.
 Bólintottam, majd erőt véve magamon, bekopogtam.
 Bent az igazgató társaságában egy elegáns házaspár ült. Nem tudtam alaposan megfigyelni őket, mert hírtelen valami átfogta a derekamat.
 - Jujj, de jó! Te leszel az új testvérem? Alig várom, hogy megmutassam a szobámat. Olyan jókat fogunk ott játszani. Habár a te szobád sem rossz, de az enyém sokkal szebb, mert rózsaszín és tele van játékkal. - lenéztem és egy sötétbarna hajú, négy év körüli kislány csimpászkodott rajtam és izgatott nagy aranybarna szemekkel nézett rám. Annyira aranyos volt, hogy akaratomtól függetlenül elmosolyodtam és leguggoltam hozzá. - Én Amanda vagyok, de mindenki Mandy-nek szólít. Neked mi a neved?
 - Örülök, hogy megismertelek Mandy. Az én nevem January.
 - Mint a január? - kérdezte tágra nyílt szemekkel.
 - Aha. - bólintottam.
 - Befonhatom majd a hajad. - simította félre kis kezével az arcomba lógó hosszú hajamat.
 - Persze, de csak ha én is a tédet. - mondtam neki, mire heves bólogatással beleegyezett.
 Ezek után a felnőttekre fordítottam a figyelmemet.
 - Jó napot!
 - Jó napot January! Szeretném bemutatni az új családját. Ő itt Mattew Butler és a felesége Andrea. mondta Mr. Richards, az igazgató.
 A nő közelebb lépett hozzám és a tenyerébe fogta az enyémet.
 - Örülök, hogy végre megismerhetlek, January. Remélem, hogy jól fogod érezni magad nálunk. - mosolygott rám barátságosan.
 - Köszönöm..., hogy befogadnak. - mondtam kicsit zavartan.
 Ezután semmi lényegesről nem beszéltünk. Kérdezősködtek pár dologról és részvétet nyílvánítottak az apám miatt.

***

 Hatalmas házban éltek. Mikor beléptem az előtérbe kényszerítenem kellett az államat, hogy ne essen le. Márványpadló, márványlépcső, néhány drágának tűnő festmény, antik bútorok. Minden gyönyörű volt és otthonos.

 - Érezd magad otthon. - mondta nekem az új anyám.

 - Köszönöm, Mrs. Butler.

 - Szólíts nyugodtan Andrea-nak.

 - Gyere, megmutatom a szobádat. - kezdett húzni Mandy az emelet felé.

 Több ajtó mögött is elhaladtunk, majd egyik előtt lefékeztünk. Mandy rögtön be is nyitott és behúzott. Egy halványlila szobában találtam magam, középen egy nagy franciaággyal és még néhány bútorral. Sokkal nagyobb és modernebb volt, mint a régi szobám, mégis ezt kevésbé találtam otthonosnak. Talán azért, mert semmilyen személyes holmi nem volt benne. Vagy mert ez nem volt az én otthonom.

 - Ugye milyen klassz? - nézett rám Mandy csillogó szemekkel. - De gyere, megmutatom az enyémet. Az enyém az anyáékéval szemben van, a tiéddel pedig a bátyámé van.

 - Van egy bátyád? - kérdeztem, mert erről eddig nem tudtam.

 - Aha. Biztos te is nagyon szeretni fogod, mert én szeretem őt. Azt mondta, hogy én vagyok az ő kis hercegnője. - magyarázta nagy élvezettel. - Mindig játszik velem, amikor megkérem.

 Időközben megérkeztünk az ő szobályába. Hát mit is mondjak róla? Rózsaszín, úgy kábé minden.

 - Tetszik? - kérdezte reménykedve.

 - Hát ez igazán... hercegnős.

 - Úgye? Bármikor átjöhetsz, ha unatkozol és akkor majd játszom veled. - mondta kedvesen.

 - Szóval ezek szerint lehetünk barátnők? - kérdeztem mosolyogva.

 - Igen, igen!

 A nap további részét azzal töltöttem, hogy a dolgaimat kicsomagoltam. A ruháimat bepakoltam a gardróbba, a könyveimet egy polcra felsorakoztattam és a Papával közös fényképeimet jól látható helyre tettem. Így már sokkal barátságosabbnak tűnt a szoba.
 Alig múlt el délután három, amikor meghallottam egy boldog sikítást.
 - Képzeld bátyó, új barátnőm van. - hallottam meg a kis Mandy hangját.
 - Igen? Kicsoda? - érdeklődött az ismerős hang.
 - Itt lakik nálunk, January-nek hívják. Ugye milyen szép neve van?
 - Igen, tényleg az.
 - Tetszik neki a szobám, azt mondta olyan, mint a hercegnőké. Szerintem ő is olyan, mint egy hercegnő. Olyan, mint Hamupipőke. Én pedig Belle vagyok.
 - Szóval mindketten disney hercegnők vagytok?
 - Aha. Gyere, bemutatlak neki. - itt el tudom képzelni, hogy megfogja a bátyja kezét és elkezdi az ajtóm felé húzni. Izgatottság száguldott keresztül rajtam. Túl ismerős volt ez a hang, de lehet, hogy csak hasonló az övéhez.
 - Az az igazság, hogy én már ismerem őt. - vallotta be azt, amitől féltem. - De azért bemehetünk hozzá.
 Ott álltam a szoba közepén az ajtó felé fordulva, amikor kinyílt az ajtó és beléptek rajta. A szívem őrült iramban dobolt a mellkasomban, majd felnéztem, bele pontosan azokba a felemás színű szemekbe.

Sziasztok! Sajnálom, hogy ilyen ritkán hozok részt. Eddig nem tudtam kilyukadni oda, ahová eddig szerettem volna, de most már úgy érzem (vagyis remélem), hogy elkaptam a történet ritmusát. Megpróbálok minél gyakrabban írni, habár ez az évem a suliba elég húzos (Bahh végzős év!). Köszönöm, hogy elolvastad! Puszi! :*

8. rész

David

 A hétvégét az apáméknál töltöttem. Nem mondom, hogy szörnyű volt ott, de jobb elfoglaltságot is találtam voltna ehelyett. De mivel már rég nem találkoztam velük, itt volt az idő, hogy náluk is töltsek egy kis időt. Az idő nagy részét bent töltöttem a házban és filmeztem vagy Xbox-oztam a mostohaöcsémmel, Oliverrel. Aztán szombaton megvolt a nagy családi ebéd, átjött apám testvérének a családja, tehát egész késő estig zajlott ott az élet. Vasárnap is volt egy nagy ebéd, ami olyan volt, mint egy nagy búcsúvacsora. Mintha nem alig ötven kilométerre élnék tőlük, hanem ötezerre.
 Hétfőn a suli szarul kezdődött. Reggel nem láttam January-t, pedig mindig első óra előtt összefutunk. Leállítottam a szemüveges kis barátját, valami Tommy-t vagy talán Tony-t, hogy megkérdezzem, tudja-e, hol van. Először, mikor megszólítottam, annyira megszeppent, hogy még az arcából is kifutott a vér. Aztán, mikor felfogta a kérdésemet, elmondta, hogy Jan az apukája mellett van, mert sajnos haldoklik.
 Ebből nem értettem semmit. Annyira ideges lettem, hogy a srácból a lehető legtöbb információt kicsikartam és még az sem érdekelt, hogy elkésik az első órájáról. Legszívesebben odafutottam volna January-hoz, de nem tartottam illőnek, hogy ott tébláboljak, miközben ilyen nehéz pillanatokat él át. Szerettem volna megvígasztalni, de tudtam, hogy nem leszek elég, hogy csillapítsam a fájdalmát.
 Tony-tól - akinek megtudtam a nevét - elkértem az ő és a Jan telefonszámát is és megkértem -vagyis inkább ráparancsoltam-, hogy bármi történik Jan-nel, vagy az apukájával, értesítsen.
 Jan-t nem zaklattam, egészen addig, míg szerda este Tony fel nem hívott, hogy Mr. Morgan elhunyt. Jan mellett akartam lenni, de nem volt semmi okom rá, hogy ott legyek. Csak egy sms-t írtam neki, ahol őszinte részvétet kívántam és elmondtam, hogy ha bármire szüksége lenne, hívjon.
 A temetés pénteken volt, ahova elmentem, de leginkább csak a háttérből figyeltem. Alig bírtam nézni, hogy a lány, akiért rajongok, lassan darabjaira hull. Csak egy idősebb nő állt mellette, aki majdnem ugyanolyan összetörten nézett ki, mint ő. Nem hiszem, hogy rokoni kapcsolatban álltak, mert a nő latin amerikainak tűnt.
 Csak a végén mentem oda hozzá. Meglepődöttnek tűnt, mikor meglátott. Jan máskor fehér arca most vörös volt és duzzadt a sok sírástól, én mégis gyönyörűnek láttam. De utáltam azt a végtelen szomorúságot látni a szemében. Minden szó nélkül közelebb léptem hozzá és szorosan átöleltem. Ő is átölelt és éreztem, hogy kis kezei megmarkolják a kabátomat. Arcomat az övéhez simítottam és a fülébe suttogtam.
 - Úgy sajnálom Jan. - éreztem, hogy újabb könnyek folynak le az arcám, ezzel az enyémet is összekönnyezve. - Számíthatsz rám bármiben, oké? Ezt jegyezd meg.
 Éreztem, hogy bológat, majd egy csókot nyomva az arcára elengedtem őt és hagytam, hogy az utánam lévő emberek is részvétet nyílvánítsanak.

***

 Hétfőn elaludtam és csak 11-re értem be a suliba. Mivel az utóbbi időbe eléggé megnyarapódtak a hiányzásaim, behívattak az igazgatóiba. Mivel az igazgatónál volt valaki, én leültem az ajtó melletti székre és vártam a soromra. Egy kis idő múlva felfigyeltem az irodából kiszűrődő hangokra, mivel nem volt teljesen becsukva az ajtó.

 - Tudom, hogy most nem könnyű magának, Miss Morgan. De azt kell mondanom, hogy nem maradhat egyedül, amíg be nem tölti a tizennyolcat.

 - Ezt, hogy érti? - hallottam meg az ismerős hangot.

 - Úgy értem, hogy szüksége van gyámszülőkre egészen addig, amíg befejezi az iskolát. Egy családnál lesz elhelyezve egészen addig, amíg leérettségizik. - magyarázta az igazgató.

 - Miféle családnál?

 - Ezt még nem tudjuk. De mivel nincsenek rokonai, az első család, aki jelentkezik önért, megkapja a felügyeletét.

 - De még csak pár hónap a születésnapomig. Eltudom tartani magam. Szinte már felnőtt vagyok. - próbálta meggyőzni az igazgatót January.

 - Én ezt mind elhiszem, de ezügyben én nem tehetek semmit. Ezzel a témával igazából a gyámügy foglalkozik.

 Miközben ezt a párbeszédet hallgattam, egy nagyszerű terv közvonalazódott a fejemben. Már alig vártam, hogy beszéljek az igazgatóval és a szüleimmel.

 Nem sok idő múlva, nyílt az ajtó és Jan jelent meg. Felálltam és közelebb mentem hozzá, mikor észrevett.

 - Szia. - köszöntem.

 - Szia. - mondta halkan.

 - Jól vagy? - kérdeztem, de elég volt ránéznem és rájöttem.

 - Jól leszek. - vonta meg a vállát.

 - Mr. Prescott. Örülök, hogy betévedt. Jöjjön csak! - szakította félbe rövid párbeszédünket Mr. Richards, az igazgató.

 - Most mennem kell. Majd valamikor összefuthanánk. - mondtam, ő csak bólintott, majd elment és én is bementem az igazgatói irodába.

 - Gondolom, tudja, hogy miért van itt. Ugye? - kérdezte Mr. Richards.

 - Igen.

 - Tud rájuk valami magyarázatot adni?

 - Nem sokat. - vontam meg lazán a vállam.

 - És a ma reggelire sem?

 - Elaludtam. - vallottam be az igazat.

 - Akkor azt ajánlom, hogy szerezzem be egy nagyon jó ébresztőórát.

 - Meglesz. - mondtam, majd előrehajoltam és egyenesen az igazgató szemébe néztem. - Szeretnék valami fontosról beszélni önnel, Mr. Richards.

 - Hallgatom. - nézett rám furcsán.

 - Azt hiszem tudok egy megoldást January Morgan elhelyezésével kapcsolatban.

 - Micsoda?

 - Még nem tudok biztosat mondani, de mit szólna, ha holnap reggel ezt megbeszélnénk?

 - Kíváncsi vagyok, tehát rendben. Holnap, amikor csak tud, jöjjön be. De lehetőleg nem óra közben.

***

 Az utolsó órám után siettem haza. Mikor megérkeztem, örültem annak, hogy anya otthon van.

 - Szia, anya! - odamentem hozzá, megöleltem és adtam egy puszit a homlokára.

 - Mi ez a nagy érzelemkinyílvánítás? - kérdezte meglepve.

 - Csak szeretlek, ennyi. - mondtam széles mosollyal.

 - Talán szükséged van valamire? Pénzre, egy új kocsira? - kezdett el gyanakodni.

 - Dehogy, anya! Miket gondolsz?

 - Hát akkor kezdesz a jó útra térni kisfiam. - mondta viccelődve.

 - Lehet, hogy mégis lenne valami...

 - Úgy tudtam! - örvendett az igazának. - Mit szeretnél?

 - Tudod, van egy barátom, aki nemrég elveszítette az apukáját. Nincs senkije, se testvére, se rokonai. És a gyámügy elszeretné helyezni őt egy teljesen idegen családhoz, amíg le nem érettségizik.

 - Szegény gyerek. - mondta anya őszinte sajnálattal.

 - És arra gondoltam... Tudod, a házunk óriási, 4 hálószoba üresen áll és... mi lenne, ha...

 - Kinyögnéd, kisfiam! - szólt rám erélyesebben.

 - Mi lenne, ha befogadnánk? - mondtam ki, lesz-ami-lesz alapon.

 - Megértem és örülök, hogy gondolsz a barátodra, de te sem ismerheted nagyon jól. Lehet, hogy balhés, vagy rossz a jelleme. Egy vadidiegen, tinédzser fiút nem fogadhatunk csak úgy be.

 - Lányt. - javítottam ki.

 - Tessék?

 - Mondom, ő egy lány.

 - Egy kislány? - kérdezett vissza anya elhűlve. - Ismerem őt?

 - Nem hiszem.

 - Jártok? - nézett rám gyanakvóan, mint aki nem tud valamiről, amiről tudnia kéne.

 - Nem!

 - Hazudsz!

 - Nem hazudok, anya! Tényleg nem járunk!

 - Ismerlek már annyira, hogy tudjam, nem hoznál ide egy olyan lányt, aki közömbös neked. Ami azt illeti, még soha nem mutattál be engem egyetlen lánynak sem. Ez normális? - hadarta el gyorsan.

 - Jól van. Elmondom, hogy mi a helyzet. Ezzel a lánnyal tényleg nem járunk, de fontos nekem. Nem gazdag, nem is népszerű, de kitűnő tanuló. Nem balhés és nem is hisztis. És árva! - mondtam nyomatékosan az utolsó szól, mire anya megszeppent egy kicsit. Lehet, hogy megleptem ezzel a szövegged, de az az igazság, hogy saját magamat is. - Szüksége van rám. - tettem még hozzá.

 - Jajj, kicsi fiam. Végre! - mondta elérzékenyülve, majd átkarolt.

 - Mit végre? - kérdeztem, miközben viszonoztam az ölelését.

 - Végre van egy lány, akibe szerelmes vagy. - mikor kimondta, megmerevedtem.

 - Nem, anya. Nem vagyok szerelmes. - tiltakoztam.

 - Hát akkor? Ne mondd azt, hogy csak barátok vagytok!

 Kifújtam a levegőt és úgy gondoltam, hogy mondok egy olyat, amivel talán megelégszik.

 - Oké. Lehet, hogy a kelleténél egy kicsit jobban tetszik. - aztán rátértem a fontosabb részére. - Akkor mit mondasz azzal kapcsolatban, hogy ide költözzön?

 - Még megbeszélem Matt-el. De részemről rendben van. - széles mosolyra húztam a szám, mire anya szigorúan feltartotta a mutatóujját. - Egy feltétellel. Ha mostantól nem lesz több fölösleges lógás a suliból.

 - Rendben. - törődtem bele. Ennek ellenére sikerként fogtam fel ezt az egészet.

7. rész

Most nagyon szégyenlem magam! Ezer éve nem volt rész és ez sem valami hosszú. Az utóbbi időben elhanyagoltam az írást. Most foghatnám a tanulásra, de nem csak emiatt tűntem el. Sajnálom, hogy ilyen ritkán jönnek a részek. Megpróbálok aktívabb lenni, de nem ígérek semmit. De az az egy biztos, hogy nem akarom félbehagyni a történetet, szóval, ha kések is, de a részek fel lesznek töltve valamikor. Jelezzétek, ha tetszett! :) Jó olvasást!

January

 Basszus, basszus, basszus! Hogy nem vettem észre, hogy ez a kabát az, amit azon az éjszakán viseltem. Nem volt időm kimosni és csak betuszkoltam akkor a szekrényembe. Csoda, hogy Papa nem vette észre a rászáradt vért.

 De David észrevette!

 - Ez...ez csak... - dadogtam a szavakat keresve.

 - Tudom, hogy nem mondtál igazat arról, hogy hogy sérültél meg. Mondd el, hogy mi történt! - fordult felém komolyan, de én nem szólaltam meg. - Bántott valaki?

 - Nem. Ez nem úgy... Ez bonyolult. - lehúnytam a szemem és mélyet lélegeztem.

 - Mondd el, hogy ki tette!

 - Kérlek, ne kérdezz semmit!

 - Veszélyben vagy? - kérdezte rémülten.

 - Nem! Dehogy. Nem vagyok veszélyben, de nem mondhatok erről semmit. Értsd meg! - néztem rá könyörögve.

 - Rendben. Most békén hagylak ezzel, de nem szállok le erről a témáról.

 Beletörődve sóhajtottam egyet.

 - Nem értem, miért törődsz velem. - jegyeztem meg.

 - Csak mert így érzem. - nézett mélyen a szemembe.

 - Alig ismersz.

 - De ismerlek. Tudom, hogy különösen jó vagy matekból, illetve minden tantárgyból, kis stréber. Tudom, hogy az apukád fekete és Papának szólítod. Még azt is tudom, hogy ötven kilónál nem lehetsz nehezebb.

 - Ezt csak onnan tudod, hogy erőszakkal a válladra dobtál. - szakítottam félbe.

 - Hát ja. És ebből az jött le nekem, hogy gyenge vagy és meg kell valaki védjen téged. Mondjuk én.

 Kicsit hízelgő volt a számomra az, hogy ő akar megvédeni, de egyben sértő is. Nem vagyok gyenge. Na meg úgy éreztem magam, mint egy kislány, akire muszáj egy felnőttnek vigyáznia. Ez esetben Davidnak. Rosszul esett, hogy csak egy gyerekként tekint rám.

 - Hidd el, tudok vigyázni magamra! Pár hónap és 18 leszek, tehát Európában hivatalosan is felnőtt.

 - És nagyon kicsi. - jegyezte meg egy huncut vigyorral a képén.

 - Nem igaz! A 162 centi még nem számít kicsinek. Az már átlagos.

 - Rendben százhatvankétcenti. Nem vitatkozom tovább.

 - Oké. 

 - De azért még mindig elég kicsi vagy. - kacsintott rám jókedvűen.

 - Kikészítesz Mr. Góliát. - forgattam meg a szemem. - A fuvart nem köszönöm meg.

 Azzal kiszálltam a kocsiból, de mikor becsuktam az ajtaját még hallottam, ahogy jókedvűen felnevet, ami engem is mosolygásra késztetett.

***

 Néhány napot otthon maradtam, közben a bárátaim, Tony és Cynthia rendszeresen hozták nekem az új anyagot. A suliba visszamenni kész rémálom volt. Első nap úgy éreztem, hogy mindenki engem bámul. Szerencsére hamar láthatatlanná váltam ismét. Kivéve David számára. Továbbra is korrepetáltam, és suli közben is gyakran összefutottunk. Igaz, ami igaz, ilyenkor nem dumáltunk valami sokat. Volt, hogy csak meglátott és rám kacsintott.
 Az utóbbi időben több időt töltöttem Papával is. Ritkábban ment be dolgozni, mégis azt vettem észre, hogy valami gond van vele. Valahányszor feltettem neki a kérdést, hogy minden rendben van-e vele, azt mondta, hogy nincs semmi baja. De én tudtam, hogy hazudik.
 Egyik vasárnap elmentünk együtt ebédelni egy egyszerű kis kajáldába. Nagyon jól éreztük magunkat, hisz rég nem mozdultunk ki együtt valahova. Miután megebédeltünk, hazaindultunk. Papa átölelte a vállamat, én pedig a derekát. Vidáman sétáltunk ki az étteremből, de egyszer csak Papa megtorpant. Ránéztem és láttam, hogy csukott szemmel nagy lélegzeteket vesz.
 - Papa, minden oké? - kérdeztem aggódalmasan.
 - Nem lesz semmi baj kislányom. - monda szinte suttogva, majd eleresztett és miközben egyet hátrált, a lába megbicsaklott és a földre esett.
 - Papa! - kiáltottam fel rémülte. - Mi a baj? Kérlek mondd el!
 - Olyan jó lány voltál mindig. Tudd, hogy nagyon szeretlek. - mondta erőtlenül, nekem meg könny gyűlt a szemembe.
 - Kérlek maradj ébren! Minden rendben lesz nemsokára. - közben a körénk gyűlt emberekre néztem és hisztérikusan felkiáltottam. - Hívjanak már egy mentőt!
 A mentő hamarosan megjött. Felfektették egy hordágyra és infúziót adtak neki. Annyira meg voltam rémülve. Nagyon aggódtam Papáért, de folyton azzal bíztattam magam, hogy bizosan csak egy kis ételmérgezés és semmi komoly. De a szívem mélyén tudtam, hogy itt valami komolyabbról van szó.
 A kórházban egyedül üldögéltem a folyosón, miközben Papát vizsgálták. Úgy éreztem, hogy már órák óta várok, pedig nem lehetett több fél óránál, hogy ejöttünk a mentővel. Már szinte a hajamat téptem idegességemben, amikor elém állt egy orvos.
 - Miss Morgan?
 - Igen, én vagyok. - pattantam fel. - Hogy van az apám?
 - Sajnos rossz híreket kell közölnöm önnel. - mondta, mire megfagyott az ereimben a vér. - A édesapja rosszabbul van, mint amire számítottam.
 - Te-tessék?
 - A rákos sejtek gyorsabban kezdtek el szaporódni, mint ahogy megjósoltuk.
 - Ezt, hogy érti? - néztem rá értetlenül. - Rák?
 - Elnézést... Az édesapja nem árulta el? - kérdezte az orovos is meglepetten. Az megdöbbent arcomat látva rájött a válaszra, így folytatta. - Három hónapja hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltam Mr. Morgan-nél.
 - Ez nem lehet. Elmondta volna...- suttogtam döbbenten. -  És a kezelés?
 - Túl későn feldeztük fel a daganatot. Lehet, hogy lett volna egy kevéske esélye, de az édesapja nem vállalta a műtétet.
 - Van még valami esély? - kérdeztem az utolsó reményszálba kapaszkodva.
 Az orvos sajnálkozva nézett rám.
 - Sajnálom. A jelenlegi állapotát tekintve meg vannak számlálva az órái.
 Ekkor már nem bírtam tovább. A szám elő szorítottam a kezemet és kitört belőlem a zokogás.
 Nem lehet! Nem veszíthetem el az én édes kis Papámat!


Nemsokára megjelenik egy fantasy történetem. :) Már néhány rész meg van írva, szóval nemsokára feltöltöm az elsőt. Nézzetek be, ha kíváncsiak vagytok: http://farkasfiuk.blogspot.ro/