9. rész

January

 A napok rettentő lassan vánszorogtak. Papa nélkül üres volt a lakás, mint ahogy én is. Még mindig nem fogtam fel, hogy ő már nincs többé. Egy hete és három napja még itt volt, most pedig egyedül üldögéltem a lakásban.

 Néha átjött Matilda néni a szomszédból, hozott nekem kaját vagy valami süteményt. Ő Papával nagyon jó barátságot ápolt. Egyedül él, ünnepekkor mindig áthívtuk magunkhoz. Azt hiszem, hogy ha ő nem lenne, nem bírtam volna ki a temetést. Végig ott volt mellettem, próbált vígasztalni, habár ő is bőven vígasztalásra szorult.

 Szerda reggel már minden holmim össze volt csomagolva, a lakás ki volt takarítva és készen álltam átadni a tulajnak az albérlet kulcsait, amiben 17 évet éltem. Ma reggel találkozom a nevelőszüleimmel. Az igazgató azt mondta, hogy menjek be a suliba, de nem kell be mennem órákra. Csupán ott lesz a találkozási hely.

 Hívtam egy taxit, hogy a sok csomagot ne kellje sokáig cipelnem. Matilda néni lekísért az épület elé. Szegénykém annyira sírt, hogy én sem bírtam megállni könnyek nélkül. Megígértem neki, hogy majd még meglátogatom, majd megöleltem és beültem a taxiba.

 Túl rövidnek tűnt az út. Úgy éreztem, hogy alig két perc volt az egész. Tony ott várt engem az épület előtt, majd segített cipelni a csomagomat.
 - Tudod már, hogy kik lesznek a nevelőszüleid? - kérdezte, miközben a tanári felé haladtunk.
 - Még nem. A nevüket sem árulták el.
 - Legalább a városban maradsz.
 - Igen. És remélem, hogy rendes családhoz kerülök. - sóhajtottam.
 - Ne aggódj. Minden rendben lesz. - tette le a a csomagokat, amikor az igazgatói oroda elé értünk, majd megölelt.
 - Köszi a segítséget. - elhúzódtam tőle és az ajtóra néztem.
 - Szívesen. Ha bármi gond van, hívj.
 Bólintottam, majd erőt véve magamon, bekopogtam.
 Bent az igazgató társaságában egy elegáns házaspár ült. Nem tudtam alaposan megfigyelni őket, mert hírtelen valami átfogta a derekamat.
 - Jujj, de jó! Te leszel az új testvérem? Alig várom, hogy megmutassam a szobámat. Olyan jókat fogunk ott játszani. Habár a te szobád sem rossz, de az enyém sokkal szebb, mert rózsaszín és tele van játékkal. - lenéztem és egy sötétbarna hajú, négy év körüli kislány csimpászkodott rajtam és izgatott nagy aranybarna szemekkel nézett rám. Annyira aranyos volt, hogy akaratomtól függetlenül elmosolyodtam és leguggoltam hozzá. - Én Amanda vagyok, de mindenki Mandy-nek szólít. Neked mi a neved?
 - Örülök, hogy megismertelek Mandy. Az én nevem January.
 - Mint a január? - kérdezte tágra nyílt szemekkel.
 - Aha. - bólintottam.
 - Befonhatom majd a hajad. - simította félre kis kezével az arcomba lógó hosszú hajamat.
 - Persze, de csak ha én is a tédet. - mondtam neki, mire heves bólogatással beleegyezett.
 Ezek után a felnőttekre fordítottam a figyelmemet.
 - Jó napot!
 - Jó napot January! Szeretném bemutatni az új családját. Ő itt Mattew Butler és a felesége Andrea. mondta Mr. Richards, az igazgató.
 A nő közelebb lépett hozzám és a tenyerébe fogta az enyémet.
 - Örülök, hogy végre megismerhetlek, January. Remélem, hogy jól fogod érezni magad nálunk. - mosolygott rám barátságosan.
 - Köszönöm..., hogy befogadnak. - mondtam kicsit zavartan.
 Ezután semmi lényegesről nem beszéltünk. Kérdezősködtek pár dologról és részvétet nyílvánítottak az apám miatt.

***

 Hatalmas házban éltek. Mikor beléptem az előtérbe kényszerítenem kellett az államat, hogy ne essen le. Márványpadló, márványlépcső, néhány drágának tűnő festmény, antik bútorok. Minden gyönyörű volt és otthonos.

 - Érezd magad otthon. - mondta nekem az új anyám.

 - Köszönöm, Mrs. Butler.

 - Szólíts nyugodtan Andrea-nak.

 - Gyere, megmutatom a szobádat. - kezdett húzni Mandy az emelet felé.

 Több ajtó mögött is elhaladtunk, majd egyik előtt lefékeztünk. Mandy rögtön be is nyitott és behúzott. Egy halványlila szobában találtam magam, középen egy nagy franciaággyal és még néhány bútorral. Sokkal nagyobb és modernebb volt, mint a régi szobám, mégis ezt kevésbé találtam otthonosnak. Talán azért, mert semmilyen személyes holmi nem volt benne. Vagy mert ez nem volt az én otthonom.

 - Ugye milyen klassz? - nézett rám Mandy csillogó szemekkel. - De gyere, megmutatom az enyémet. Az enyém az anyáékéval szemben van, a tiéddel pedig a bátyámé van.

 - Van egy bátyád? - kérdeztem, mert erről eddig nem tudtam.

 - Aha. Biztos te is nagyon szeretni fogod, mert én szeretem őt. Azt mondta, hogy én vagyok az ő kis hercegnője. - magyarázta nagy élvezettel. - Mindig játszik velem, amikor megkérem.

 Időközben megérkeztünk az ő szobályába. Hát mit is mondjak róla? Rózsaszín, úgy kábé minden.

 - Tetszik? - kérdezte reménykedve.

 - Hát ez igazán... hercegnős.

 - Úgye? Bármikor átjöhetsz, ha unatkozol és akkor majd játszom veled. - mondta kedvesen.

 - Szóval ezek szerint lehetünk barátnők? - kérdeztem mosolyogva.

 - Igen, igen!

 A nap további részét azzal töltöttem, hogy a dolgaimat kicsomagoltam. A ruháimat bepakoltam a gardróbba, a könyveimet egy polcra felsorakoztattam és a Papával közös fényképeimet jól látható helyre tettem. Így már sokkal barátságosabbnak tűnt a szoba.
 Alig múlt el délután három, amikor meghallottam egy boldog sikítást.
 - Képzeld bátyó, új barátnőm van. - hallottam meg a kis Mandy hangját.
 - Igen? Kicsoda? - érdeklődött az ismerős hang.
 - Itt lakik nálunk, January-nek hívják. Ugye milyen szép neve van?
 - Igen, tényleg az.
 - Tetszik neki a szobám, azt mondta olyan, mint a hercegnőké. Szerintem ő is olyan, mint egy hercegnő. Olyan, mint Hamupipőke. Én pedig Belle vagyok.
 - Szóval mindketten disney hercegnők vagytok?
 - Aha. Gyere, bemutatlak neki. - itt el tudom képzelni, hogy megfogja a bátyja kezét és elkezdi az ajtóm felé húzni. Izgatottság száguldott keresztül rajtam. Túl ismerős volt ez a hang, de lehet, hogy csak hasonló az övéhez.
 - Az az igazság, hogy én már ismerem őt. - vallotta be azt, amitől féltem. - De azért bemehetünk hozzá.
 Ott álltam a szoba közepén az ajtó felé fordulva, amikor kinyílt az ajtó és beléptek rajta. A szívem őrült iramban dobolt a mellkasomban, majd felnéztem, bele pontosan azokba a felemás színű szemekbe.

Sziasztok! Sajnálom, hogy ilyen ritkán hozok részt. Eddig nem tudtam kilyukadni oda, ahová eddig szerettem volna, de most már úgy érzem (vagyis remélem), hogy elkaptam a történet ritmusát. Megpróbálok minél gyakrabban írni, habár ez az évem a suliba elég húzos (Bahh végzős év!). Köszönöm, hogy elolvastad! Puszi! :*

8. rész

David

 A hétvégét az apáméknál töltöttem. Nem mondom, hogy szörnyű volt ott, de jobb elfoglaltságot is találtam voltna ehelyett. De mivel már rég nem találkoztam velük, itt volt az idő, hogy náluk is töltsek egy kis időt. Az idő nagy részét bent töltöttem a házban és filmeztem vagy Xbox-oztam a mostohaöcsémmel, Oliverrel. Aztán szombaton megvolt a nagy családi ebéd, átjött apám testvérének a családja, tehát egész késő estig zajlott ott az élet. Vasárnap is volt egy nagy ebéd, ami olyan volt, mint egy nagy búcsúvacsora. Mintha nem alig ötven kilométerre élnék tőlük, hanem ötezerre.
 Hétfőn a suli szarul kezdődött. Reggel nem láttam January-t, pedig mindig első óra előtt összefutunk. Leállítottam a szemüveges kis barátját, valami Tommy-t vagy talán Tony-t, hogy megkérdezzem, tudja-e, hol van. Először, mikor megszólítottam, annyira megszeppent, hogy még az arcából is kifutott a vér. Aztán, mikor felfogta a kérdésemet, elmondta, hogy Jan az apukája mellett van, mert sajnos haldoklik.
 Ebből nem értettem semmit. Annyira ideges lettem, hogy a srácból a lehető legtöbb információt kicsikartam és még az sem érdekelt, hogy elkésik az első órájáról. Legszívesebben odafutottam volna January-hoz, de nem tartottam illőnek, hogy ott tébláboljak, miközben ilyen nehéz pillanatokat él át. Szerettem volna megvígasztalni, de tudtam, hogy nem leszek elég, hogy csillapítsam a fájdalmát.
 Tony-tól - akinek megtudtam a nevét - elkértem az ő és a Jan telefonszámát is és megkértem -vagyis inkább ráparancsoltam-, hogy bármi történik Jan-nel, vagy az apukájával, értesítsen.
 Jan-t nem zaklattam, egészen addig, míg szerda este Tony fel nem hívott, hogy Mr. Morgan elhunyt. Jan mellett akartam lenni, de nem volt semmi okom rá, hogy ott legyek. Csak egy sms-t írtam neki, ahol őszinte részvétet kívántam és elmondtam, hogy ha bármire szüksége lenne, hívjon.
 A temetés pénteken volt, ahova elmentem, de leginkább csak a háttérből figyeltem. Alig bírtam nézni, hogy a lány, akiért rajongok, lassan darabjaira hull. Csak egy idősebb nő állt mellette, aki majdnem ugyanolyan összetörten nézett ki, mint ő. Nem hiszem, hogy rokoni kapcsolatban álltak, mert a nő latin amerikainak tűnt.
 Csak a végén mentem oda hozzá. Meglepődöttnek tűnt, mikor meglátott. Jan máskor fehér arca most vörös volt és duzzadt a sok sírástól, én mégis gyönyörűnek láttam. De utáltam azt a végtelen szomorúságot látni a szemében. Minden szó nélkül közelebb léptem hozzá és szorosan átöleltem. Ő is átölelt és éreztem, hogy kis kezei megmarkolják a kabátomat. Arcomat az övéhez simítottam és a fülébe suttogtam.
 - Úgy sajnálom Jan. - éreztem, hogy újabb könnyek folynak le az arcám, ezzel az enyémet is összekönnyezve. - Számíthatsz rám bármiben, oké? Ezt jegyezd meg.
 Éreztem, hogy bológat, majd egy csókot nyomva az arcára elengedtem őt és hagytam, hogy az utánam lévő emberek is részvétet nyílvánítsanak.

***

 Hétfőn elaludtam és csak 11-re értem be a suliba. Mivel az utóbbi időbe eléggé megnyarapódtak a hiányzásaim, behívattak az igazgatóiba. Mivel az igazgatónál volt valaki, én leültem az ajtó melletti székre és vártam a soromra. Egy kis idő múlva felfigyeltem az irodából kiszűrődő hangokra, mivel nem volt teljesen becsukva az ajtó.

 - Tudom, hogy most nem könnyű magának, Miss Morgan. De azt kell mondanom, hogy nem maradhat egyedül, amíg be nem tölti a tizennyolcat.

 - Ezt, hogy érti? - hallottam meg az ismerős hangot.

 - Úgy értem, hogy szüksége van gyámszülőkre egészen addig, amíg befejezi az iskolát. Egy családnál lesz elhelyezve egészen addig, amíg leérettségizik. - magyarázta az igazgató.

 - Miféle családnál?

 - Ezt még nem tudjuk. De mivel nincsenek rokonai, az első család, aki jelentkezik önért, megkapja a felügyeletét.

 - De még csak pár hónap a születésnapomig. Eltudom tartani magam. Szinte már felnőtt vagyok. - próbálta meggyőzni az igazgatót January.

 - Én ezt mind elhiszem, de ezügyben én nem tehetek semmit. Ezzel a témával igazából a gyámügy foglalkozik.

 Miközben ezt a párbeszédet hallgattam, egy nagyszerű terv közvonalazódott a fejemben. Már alig vártam, hogy beszéljek az igazgatóval és a szüleimmel.

 Nem sok idő múlva, nyílt az ajtó és Jan jelent meg. Felálltam és közelebb mentem hozzá, mikor észrevett.

 - Szia. - köszöntem.

 - Szia. - mondta halkan.

 - Jól vagy? - kérdeztem, de elég volt ránéznem és rájöttem.

 - Jól leszek. - vonta meg a vállát.

 - Mr. Prescott. Örülök, hogy betévedt. Jöjjön csak! - szakította félbe rövid párbeszédünket Mr. Richards, az igazgató.

 - Most mennem kell. Majd valamikor összefuthanánk. - mondtam, ő csak bólintott, majd elment és én is bementem az igazgatói irodába.

 - Gondolom, tudja, hogy miért van itt. Ugye? - kérdezte Mr. Richards.

 - Igen.

 - Tud rájuk valami magyarázatot adni?

 - Nem sokat. - vontam meg lazán a vállam.

 - És a ma reggelire sem?

 - Elaludtam. - vallottam be az igazat.

 - Akkor azt ajánlom, hogy szerezzem be egy nagyon jó ébresztőórát.

 - Meglesz. - mondtam, majd előrehajoltam és egyenesen az igazgató szemébe néztem. - Szeretnék valami fontosról beszélni önnel, Mr. Richards.

 - Hallgatom. - nézett rám furcsán.

 - Azt hiszem tudok egy megoldást January Morgan elhelyezésével kapcsolatban.

 - Micsoda?

 - Még nem tudok biztosat mondani, de mit szólna, ha holnap reggel ezt megbeszélnénk?

 - Kíváncsi vagyok, tehát rendben. Holnap, amikor csak tud, jöjjön be. De lehetőleg nem óra közben.

***

 Az utolsó órám után siettem haza. Mikor megérkeztem, örültem annak, hogy anya otthon van.

 - Szia, anya! - odamentem hozzá, megöleltem és adtam egy puszit a homlokára.

 - Mi ez a nagy érzelemkinyílvánítás? - kérdezte meglepve.

 - Csak szeretlek, ennyi. - mondtam széles mosollyal.

 - Talán szükséged van valamire? Pénzre, egy új kocsira? - kezdett el gyanakodni.

 - Dehogy, anya! Miket gondolsz?

 - Hát akkor kezdesz a jó útra térni kisfiam. - mondta viccelődve.

 - Lehet, hogy mégis lenne valami...

 - Úgy tudtam! - örvendett az igazának. - Mit szeretnél?

 - Tudod, van egy barátom, aki nemrég elveszítette az apukáját. Nincs senkije, se testvére, se rokonai. És a gyámügy elszeretné helyezni őt egy teljesen idegen családhoz, amíg le nem érettségizik.

 - Szegény gyerek. - mondta anya őszinte sajnálattal.

 - És arra gondoltam... Tudod, a házunk óriási, 4 hálószoba üresen áll és... mi lenne, ha...

 - Kinyögnéd, kisfiam! - szólt rám erélyesebben.

 - Mi lenne, ha befogadnánk? - mondtam ki, lesz-ami-lesz alapon.

 - Megértem és örülök, hogy gondolsz a barátodra, de te sem ismerheted nagyon jól. Lehet, hogy balhés, vagy rossz a jelleme. Egy vadidiegen, tinédzser fiút nem fogadhatunk csak úgy be.

 - Lányt. - javítottam ki.

 - Tessék?

 - Mondom, ő egy lány.

 - Egy kislány? - kérdezett vissza anya elhűlve. - Ismerem őt?

 - Nem hiszem.

 - Jártok? - nézett rám gyanakvóan, mint aki nem tud valamiről, amiről tudnia kéne.

 - Nem!

 - Hazudsz!

 - Nem hazudok, anya! Tényleg nem járunk!

 - Ismerlek már annyira, hogy tudjam, nem hoznál ide egy olyan lányt, aki közömbös neked. Ami azt illeti, még soha nem mutattál be engem egyetlen lánynak sem. Ez normális? - hadarta el gyorsan.

 - Jól van. Elmondom, hogy mi a helyzet. Ezzel a lánnyal tényleg nem járunk, de fontos nekem. Nem gazdag, nem is népszerű, de kitűnő tanuló. Nem balhés és nem is hisztis. És árva! - mondtam nyomatékosan az utolsó szól, mire anya megszeppent egy kicsit. Lehet, hogy megleptem ezzel a szövegged, de az az igazság, hogy saját magamat is. - Szüksége van rám. - tettem még hozzá.

 - Jajj, kicsi fiam. Végre! - mondta elérzékenyülve, majd átkarolt.

 - Mit végre? - kérdeztem, miközben viszonoztam az ölelését.

 - Végre van egy lány, akibe szerelmes vagy. - mikor kimondta, megmerevedtem.

 - Nem, anya. Nem vagyok szerelmes. - tiltakoztam.

 - Hát akkor? Ne mondd azt, hogy csak barátok vagytok!

 Kifújtam a levegőt és úgy gondoltam, hogy mondok egy olyat, amivel talán megelégszik.

 - Oké. Lehet, hogy a kelleténél egy kicsit jobban tetszik. - aztán rátértem a fontosabb részére. - Akkor mit mondasz azzal kapcsolatban, hogy ide költözzön?

 - Még megbeszélem Matt-el. De részemről rendben van. - széles mosolyra húztam a szám, mire anya szigorúan feltartotta a mutatóujját. - Egy feltétellel. Ha mostantól nem lesz több fölösleges lógás a suliból.

 - Rendben. - törődtem bele. Ennek ellenére sikerként fogtam fel ezt az egészet.

7. rész

Most nagyon szégyenlem magam! Ezer éve nem volt rész és ez sem valami hosszú. Az utóbbi időben elhanyagoltam az írást. Most foghatnám a tanulásra, de nem csak emiatt tűntem el. Sajnálom, hogy ilyen ritkán jönnek a részek. Megpróbálok aktívabb lenni, de nem ígérek semmit. De az az egy biztos, hogy nem akarom félbehagyni a történetet, szóval, ha kések is, de a részek fel lesznek töltve valamikor. Jelezzétek, ha tetszett! :) Jó olvasást!

January

 Basszus, basszus, basszus! Hogy nem vettem észre, hogy ez a kabát az, amit azon az éjszakán viseltem. Nem volt időm kimosni és csak betuszkoltam akkor a szekrényembe. Csoda, hogy Papa nem vette észre a rászáradt vért.

 De David észrevette!

 - Ez...ez csak... - dadogtam a szavakat keresve.

 - Tudom, hogy nem mondtál igazat arról, hogy hogy sérültél meg. Mondd el, hogy mi történt! - fordult felém komolyan, de én nem szólaltam meg. - Bántott valaki?

 - Nem. Ez nem úgy... Ez bonyolult. - lehúnytam a szemem és mélyet lélegeztem.

 - Mondd el, hogy ki tette!

 - Kérlek, ne kérdezz semmit!

 - Veszélyben vagy? - kérdezte rémülten.

 - Nem! Dehogy. Nem vagyok veszélyben, de nem mondhatok erről semmit. Értsd meg! - néztem rá könyörögve.

 - Rendben. Most békén hagylak ezzel, de nem szállok le erről a témáról.

 Beletörődve sóhajtottam egyet.

 - Nem értem, miért törődsz velem. - jegyeztem meg.

 - Csak mert így érzem. - nézett mélyen a szemembe.

 - Alig ismersz.

 - De ismerlek. Tudom, hogy különösen jó vagy matekból, illetve minden tantárgyból, kis stréber. Tudom, hogy az apukád fekete és Papának szólítod. Még azt is tudom, hogy ötven kilónál nem lehetsz nehezebb.

 - Ezt csak onnan tudod, hogy erőszakkal a válladra dobtál. - szakítottam félbe.

 - Hát ja. És ebből az jött le nekem, hogy gyenge vagy és meg kell valaki védjen téged. Mondjuk én.

 Kicsit hízelgő volt a számomra az, hogy ő akar megvédeni, de egyben sértő is. Nem vagyok gyenge. Na meg úgy éreztem magam, mint egy kislány, akire muszáj egy felnőttnek vigyáznia. Ez esetben Davidnak. Rosszul esett, hogy csak egy gyerekként tekint rám.

 - Hidd el, tudok vigyázni magamra! Pár hónap és 18 leszek, tehát Európában hivatalosan is felnőtt.

 - És nagyon kicsi. - jegyezte meg egy huncut vigyorral a képén.

 - Nem igaz! A 162 centi még nem számít kicsinek. Az már átlagos.

 - Rendben százhatvankétcenti. Nem vitatkozom tovább.

 - Oké. 

 - De azért még mindig elég kicsi vagy. - kacsintott rám jókedvűen.

 - Kikészítesz Mr. Góliát. - forgattam meg a szemem. - A fuvart nem köszönöm meg.

 Azzal kiszálltam a kocsiból, de mikor becsuktam az ajtaját még hallottam, ahogy jókedvűen felnevet, ami engem is mosolygásra késztetett.

***

 Néhány napot otthon maradtam, közben a bárátaim, Tony és Cynthia rendszeresen hozták nekem az új anyagot. A suliba visszamenni kész rémálom volt. Első nap úgy éreztem, hogy mindenki engem bámul. Szerencsére hamar láthatatlanná váltam ismét. Kivéve David számára. Továbbra is korrepetáltam, és suli közben is gyakran összefutottunk. Igaz, ami igaz, ilyenkor nem dumáltunk valami sokat. Volt, hogy csak meglátott és rám kacsintott.
 Az utóbbi időben több időt töltöttem Papával is. Ritkábban ment be dolgozni, mégis azt vettem észre, hogy valami gond van vele. Valahányszor feltettem neki a kérdést, hogy minden rendben van-e vele, azt mondta, hogy nincs semmi baja. De én tudtam, hogy hazudik.
 Egyik vasárnap elmentünk együtt ebédelni egy egyszerű kis kajáldába. Nagyon jól éreztük magunkat, hisz rég nem mozdultunk ki együtt valahova. Miután megebédeltünk, hazaindultunk. Papa átölelte a vállamat, én pedig a derekát. Vidáman sétáltunk ki az étteremből, de egyszer csak Papa megtorpant. Ránéztem és láttam, hogy csukott szemmel nagy lélegzeteket vesz.
 - Papa, minden oké? - kérdeztem aggódalmasan.
 - Nem lesz semmi baj kislányom. - monda szinte suttogva, majd eleresztett és miközben egyet hátrált, a lába megbicsaklott és a földre esett.
 - Papa! - kiáltottam fel rémülte. - Mi a baj? Kérlek mondd el!
 - Olyan jó lány voltál mindig. Tudd, hogy nagyon szeretlek. - mondta erőtlenül, nekem meg könny gyűlt a szemembe.
 - Kérlek maradj ébren! Minden rendben lesz nemsokára. - közben a körénk gyűlt emberekre néztem és hisztérikusan felkiáltottam. - Hívjanak már egy mentőt!
 A mentő hamarosan megjött. Felfektették egy hordágyra és infúziót adtak neki. Annyira meg voltam rémülve. Nagyon aggódtam Papáért, de folyton azzal bíztattam magam, hogy bizosan csak egy kis ételmérgezés és semmi komoly. De a szívem mélyén tudtam, hogy itt valami komolyabbról van szó.
 A kórházban egyedül üldögéltem a folyosón, miközben Papát vizsgálták. Úgy éreztem, hogy már órák óta várok, pedig nem lehetett több fél óránál, hogy ejöttünk a mentővel. Már szinte a hajamat téptem idegességemben, amikor elém állt egy orvos.
 - Miss Morgan?
 - Igen, én vagyok. - pattantam fel. - Hogy van az apám?
 - Sajnos rossz híreket kell közölnöm önnel. - mondta, mire megfagyott az ereimben a vér. - A édesapja rosszabbul van, mint amire számítottam.
 - Te-tessék?
 - A rákos sejtek gyorsabban kezdtek el szaporódni, mint ahogy megjósoltuk.
 - Ezt, hogy érti? - néztem rá értetlenül. - Rák?
 - Elnézést... Az édesapja nem árulta el? - kérdezte az orovos is meglepetten. Az megdöbbent arcomat látva rájött a válaszra, így folytatta. - Három hónapja hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltam Mr. Morgan-nél.
 - Ez nem lehet. Elmondta volna...- suttogtam döbbenten. -  És a kezelés?
 - Túl későn feldeztük fel a daganatot. Lehet, hogy lett volna egy kevéske esélye, de az édesapja nem vállalta a műtétet.
 - Van még valami esély? - kérdeztem az utolsó reményszálba kapaszkodva.
 Az orvos sajnálkozva nézett rám.
 - Sajnálom. A jelenlegi állapotát tekintve meg vannak számlálva az órái.
 Ekkor már nem bírtam tovább. A szám elő szorítottam a kezemet és kitört belőlem a zokogás.
 Nem lehet! Nem veszíthetem el az én édes kis Papámat!


Nemsokára megjelenik egy fantasy történetem. :) Már néhány rész meg van írva, szóval nemsokára feltöltöm az elsőt. Nézzetek be, ha kíváncsiak vagytok: http://farkasfiuk.blogspot.ro/

6. rész

David

 Reggel nem a megszokott időpontban ébredtem. Nem állítottam be az órámat, mert nem volt kedvem bemenni a suliba. Szerencsére anyának nem jutott eszébe felébreszteni így majdnem tízig aludtam.

 Will üzent SMS-ben, hogy mért nem mentem be, mire csak röviden azt írtam, hogy nem volt hozzá kedvem. Persze ez részben igaz volt, de az eredeti ok az, hogy January sem lesz suliban és amúgy is be akartam menni hozzá. Igaz, hogy tegnap is ott voltam nála, de biztos, hogy unatkozik egyedül és jól fogna a társaságom. Abban reménykedtem, hogy nem fog arra gondolni, hogy nyomulós vagyok. Habár, ha belegondolok, akkor tényleg az vagyok. Kihasználok minden lehetőséget, hogy vele legyek.
 Szóval elkészültem, bekaptam valamit reggelire, majd a beültem a fekete Range Rover-embe és elindultam a kórház felé.
 Szerencsére nem volt nagy forgalom, így húsz percen belül meg is érkeztem. Nem álltam meg a recepciós pultnál, egyenesen a lift felé indultam, ami felvitt a negyedik emeletre, onnan majd tovább mentem Jan kórterme felé. Bekopogtam, mire röntön egy halk "igen"-nel felelt, majd benyitottam.
 Nem várt látvány fogadott, mikor beléptem. Jan az ágya mellett állt, kócos hajjal egy egyszarvús pizsamában. Mikor meglátott, meglepetten nézett rám és mikor észre vette a mosolyt az arcomon, végig nézett magán, majd mélyen elpirult. Piszok aranyos volt.
 - Cuki pizsi. - mondtam továbbra is fülig érő mosollyal.
 - Ja... aha... Papa vette még évekkel ezelőtt... és hát ezt hozta be tegnap... - magyarázta zavartan.
 - Mit csinálsz? - érdeklődtem.
 - Épp átöltözni akartam. - mutatott az ágyon levő ruhákra.
 Basszus, ha egy percel később jövök, talán ruha nélkül... Francba! Nem elég jó az időzítésem!
 - Már haza is mehetsz?
 - Igen. Még ki kell töltenem pár papírt és utána mehetek is.
 - Oké. Akkor kimegyek, amíg öltözöl. - mondtam és végig néztem újból rajta, majd megfordultam és kimentem a folyosóra.
 A falnak dőltem és közben azon gondolkodtam, hogy mit meg nem adnék azért, hogy ebben a pillanatban ott legyek Jan mellett és nézzem, ahogy lehámozza magáról azt a cuki pizsamát. Vagy inkább én venném le róla. Már a gondolattól is felhevülök...
 - Bejöhetsz. - nyílt ki az ajtó és Jan dugta ki rajta a fejét.
 Én úriember módjára bementem és becsuktam magam mögött az ajtót. Jan minden holmiját egy hátizsákba zsomagolta, majd azt az ágyra dobta és ő is leült. Én az ágytól nem messze álló székre ültem.
 - Ma nem voltál iskolában? - kérdezte érdeklődve.
 - Nem. Egy szabadnapot én is megérdemlek. - vigyorogtam, mire ő is elmosolyodott.
 Ezután bejött az orvos és valami papírokat hozott, amiket Jan elkezdett kitölteni. Mikor végzett felvette a kabátját, sálját meg sapkáját és egyik vállára dobta a hátizsákját.
 - Kösz, hogy bejöttél, de én ezt leadom és mentem is haza.
 - Nem jönnek érted? - vontam össze a szemöldököm.
 - Nem. Az apámnak megtiltottam, mert dolgoznia kell, a barátaimmal pedig nem tudtam beszélni, mivel a mobilom még mindig a suliban van. - vonta meg a vállát.
 - Szólhattál volna és elhoztam volna a cuccaidat.
 Ő csak újból megvonta a vállát és kifele indult a szobából, én meg követtem, mert szándékomban állt haza vinni őt.
 A recepciónál leadta az iratokat, majd kiléptünk a hideg levegőre.
 - Nem arra van a kocsim. - szólaltam meg, mire kérdőn nézett rám.
 - Mi?
 - Gyere utánam. - majd megfogtam a kezét magammal húzva őt is.
 - De...de... nem kell haza vinned. Nem lakok olyan messze, ott pedig van egy buszmegálló és...
 - Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy nem szeretem, ha nemet mondanak nekem? - kérdeztem kaján vigyorral.
 - Most nem dobhatnál a válladra, mert felszakadna a sebem. - mosolygott győztesen.
 - Hidd el, nem muszáj a vállamra dobnom, ha szeretnélek a kocsimba tuszkolni. Szóval nincs ellenkezés. - kacsintottam rá, mire zavartan lesütötte a szemét.
 Végül minden ellenkezés nélkül engedte, hogy haza vigyem. Az úton végig beszélgettünk. Azt mondta, hogy egész hétre kapott orvosi igazolást, de már szerdán vagy csütörtökön jön suliba, mert nem szeretne nagyon lemaradni az anyaggal. Kis strébernek neveztem el, mire játékosan megfenyegetett, de láttam rajta, hogy jól szórakozik. Velem. Ez jó jel.
 Sajnos túl hamar megérkeztünk a lakásukhoz.
 - Köszönöm, hogy elhoztál! - nézett rám mosolyogva.
 - Szívesen, máskor is. Habár inkább a suliból és nem a kórházból. - mondtam, mire felnevetett a csilingelő hangján.
 Épp kikapcsolta a biztonsági övét, amikor észrevettem a fekete kabát belső felén -ami fehér- egy foltot.
 - Felszakadt a sebed? - kérdeztem rémülten.
 - Nem. Miért?
 - A kabátod... véres...

5. rész

January

 Fehér falak, erős szag, kényelmetlen ágy. Hát persze, hogy egy kórház. Mikor ez a tudatomig is eljutott, hirtelen felültem. Hát nem kellett volna. A hasamon a seb hirtelen egy óriásit nyílalt.

 - Hé! Inkább maradj nyugton. A végén kibomlik a varrás. - nagy meglepetésemre David Prescott állt az ágyam mellett és (aggódva?) nézett le rám.

 - Összevarrták? - nyúltam a sérülésemhez, amit valamivel leragasztottak.

 - Ja. Eléggé mély volt a vágás.

 Mikor ezt kimondta, akkor döbbentem rá, hogy a tervem, hogy titokban tartom a sérülésemet, már füstbe ment. Bizonyára már az egész suli tud róla.

 - Elmondod, hogy hogy szerezted? - nézett rám érdeklődve.

 Hát igen. Késő este elmentem a gettóba, hogy drogot áruljak és egy pasas szépen leszúrt. Nem nagy ügy, tényleg. Ez lett volna az őszinte válaszom, de persze nem voltam az.

 - Csak baleset volt. Én... - gyorsan elkezdtem hadarva beszélni. - Otthon a konyhában voltam, épp vacsorát készítettem és le kellett vennem valamit a szekrényről. És mivel eléggé kicsi vagyok, ahogy te is láthatod, szóval felmásztam egy székre, késsel a kezembe, ami elég hülye ötlet volt. A vége pedig az lett, hogy leestem és megszúrtam magam. - próbáltam beadni ezt a hazugságot, de úgy nézett rám, mintha egy szavamat sem hinné el. Ekkor jobban szemügyre vettem a környezetemet, ami nem tűnt ingyenes mulatságnak. - Mégis, hogy kerülök egy magán szobába?

 - Én kértem, hogy hozzanak ide. - vonta meg a vállát.

 - Tessék?! Ne hülyéskedj! Egy ilyen szoba nem ingyen van. És nekem nincs annyi pénzem, hogy...

 - Emiatt ne aggódj. Már kifizettem a szobát. - rendezte le ennyivel.

 - Oh, ne! Nem kellett volna. Nekem megfelelt volna egy közös kórterem, mint a többi betegnek. - temettem a kezembe az arcomat. - Ígérem, majd visszafizetem.

 - Nem kell semmit visszafizetned.

 - De nekem ez kellemetlen. - néztem bele felemás szemébe.

 - Akkor mit szólnál ahhoz, hogy ezentúl ingyen korrepetálnál addig, amíg megtérül az összeg? - vetette fel az ötletet, amit elfogadhatónak találtam.

 - Oké. Ebbe beleegyezem. - bólintottam rá, mire elmosolyodott.

 - Az apádnak is nemsokára itt kell lennie.

 - Értesítetted az apámat? - kérdeztem rémülten, mert azt szerettem volna legkevésbé, hogy Papa aggódjon értem.

 - Nem én. A suli volt. - ahogy ezt kimondta, kopogtattak az ajtón, majd Papa lépett a kórterembe.

 - Jajj, kislányom! - jött gyorsan oda hozzám, majd átölelt. - Annyira megijedtem, mikor felhívtak és azt mondták, hogy kórházban vagy. Mégis mi történt? - neki is gyorsan elmondtam azt, amit David-nek, de ő nem tűnt gyanakodónak. - Többé ne lássak kést a kezedben! - fenyegetett meg játékosan.

 - Ne aggódj Papa, többé nem leszek ilyen ügyetlen. - mondtam mosolyogva.

 - Nem mutatod be a fiatalembert? - intett David felé.

 - David Prescott vagyok, uram. - előzött meg David és a kezét nyújtotta Papa felé. - Örülök, hogy megismerhetem.

 - Theodor vagyok, January apukája. Honnan ismeritek egymást? - nézett Davidről rám, majd vissza.

 - Jan-el van néhány közös óránk, ezenkívül pedig ő korrepetál matekból. - mondta ezt is helyettem David.

 - Értem. Köszönöm, hogy itt voltál a lányommal. - hálálkodott Papa, mire David kicsit zavartnak tűnt, ezért gyorsan közbe vágtam.

 - Papa, nem kellett volna eljönnöd a melóból.

 - Ugye, ezt nem gondolod komolyan? Az apád vagyok és nincs számomra nálad fontosabb! - nézett rám felháboródva.

 - De már jól vagyok. Nyugodtan visszamehetnél. Nem kell miattam kockáztatnod az állásodat. - próbáltam meggyőzni, de nem sikerült. Azt mondta, hogy mára elengedték.

 David, sajnos nemsokára elment. Habár tudtam, hogy nem maradhat itt velem végig. Mégis mért maradott volna? Annak sincs sok értelme, hogy eddig itt volt velem, hogy ne legyek egyedül. Senkinek sem lennék képes bevallani, de nagyon megmelengette a szívemet, hogy ma mellettem volt. És nemcsak itt a kórházba. Hanem a suliban is. Kicsit azok az emlékek homályosak, de arra pontosan emlékszem, hogy ő talált rám és a karjába vett. Tudom, hogy nem kéne egy szerelmes libaként ezt felfogni, de mégis David Prescott tartott a karjában, akiért minden lány oda van.

 Kicsit később az orvos is megvizsgált, azt mondta, ha nem mozgok sokat, akkor nem kell sok idő és begyógyul a sebem. Megpróbáltam meggyőzni, hogy engedjen haza, de végül csak annyiban tudtam kiegyezni vele, hogy holnap délben hazamehetek.

 Apa haza ugrott, hogy hozzon nekem pár cuccot, mert sikerült meggyőznöm, hogy holnap ne jöjjön be a kórházba, inkább menjen dolgozni, mert a barátaim majd haza visznek. Ez persze hazugság volt, de csak így tudtam meggyőzni. Sajnos sem Tony-nak, sem Cynthia-nak nincs kocsija és amúgy sem tudtam velük kommunikálni, mert a mobilom még biztosan a suliban volt.

 Szerencsére apa elhozta egyik kedvenc könyvemet, amit olvashattam, így nem unatkoztam, amíg egyedül voltam. Ruhaválasztás terén már nem volt ilyen jó ízlése. Egy egyszarvús-szivárávnyos pizsamát hozott, amit még 14 évesen kaptam tőle - és ami még mindig jó volt rám. Ami azt illeti, imádom ezt a pizsit, de eléggé ciki mások előtt ezt hordani. A holnapi ruhámon sem gondolkodhatott sokat, mert egy fekete, vastag melegítő nadrágot hozott, egy lila kasmír pulóvert és még egy meleg bakancsot is. Persze nem feledkezett meg a kabátról, sapkáról meg a sálról sem. Aggódó szülők... Na és milyen fehérneműt hozott? Abból is a legkislányosabbat. Hello Kitty-s bugyit és egy halvány rózsaszín melltartót. Elég ciki neki is meg nekem is, hogy a fehérneműs fiókomban túrkált, de erről megpróbálok megfeledkezni.

 Este egy darabig olvastam, de eléggé hamar elálmosodtam - ami gondolom a vérveszteségnek köszönhető -, így hamar lefeküdtem aludni.

 Nem gondoltam volna, de néhány szörnyű éjszaka után, édes álom környékezett meg, amiben egy szuperhős a karjaiba vett és azt suttogta, hogy minden rendben lesz. Reggelre az álom elhalványult, de arra pontosan emlékszem, hogy egyik szeme barna, a másik pedig kék volt.

Sziasztok! Úgy szégyenlem magam, hogy ennyit kellett várni erre a részre (is). Most kivételesen nem a lustaságnak tudható le a sok késés, hanem annak, hogy egy új történeten dolgozom. Még nem tudom, hogy meg fogom-e osztani, vagy sem. Majd mikor befejezem, akkor eldöntöm. De annyit elárulok, hogy egy fantasy történetről van szó.

Remélem, hogy a következő részt sikerül hamarabb megírnom.

Ha gondoljátok hagyjatok nyomot magatok után.

Köszönöm, hogy elolvastátok! Puszi :*

4. rész

David

 - Davie, ébresztő! - egy kis testet éreztem a derekamon és a világ legaranyosabb nevetését hallottam a fülemben. - Hahó! Ébredj! - rázogatta a vállam.
 - Ki merészelt felébreszteni? - kérdeztem tettetett haraggal, majd megfordultam és a kis alakot elkezdtem csikizni, mire ő hangosan felkacagott.
 - Davie, ne csikizz már! - visította.
 - Mit kapok, ha abba hagyom? - néztem rá összehúzott szemekkel, mire ő kis kezével átölelte a nyakam és egy nagy cuppanost nyomott az arcomra. - Na, ezt már szeretem, Minnie.
 - Te pedig Nagymaci vagy! - mondta nevetve.
 - Nagymaci? Mégis mért?
 - Azért, mert olyan sokat alszol. - rápillantottam az órára, ami 6 óra 54 percet mutatott, reggel.
 - Nem is alszok sokat. - vágtam morcos képet. - De nem haragszom rád, mert úgy is suliba kell mennem.
 - El viszel ma oviba? - nézett rám bociszemekkel.
 - Nem anyának kellene vinnie?
 - De igen. De te sokkal szórakoztatóbb vagy.
 - Hát jó. Elviszlek. - adtam be a derekam. - De nyomás készülődni. Vagy pizsamában akarsz jönni?
 - Nem, dehogy! - visította, majd kiszaladt a szobámból.
 Nevetve néztem utána. Imádom a húgomat. Csak féltestvérek vagyunk, de őt szeretem a világon a legjobban. Nincs nála aranyosabb kislány és bármit megtennék érte.
 Lassan én is felkeltem, elmentem zuhanyozni, felöltöztem, majd lementem a konyhába, ahol a húgom már a reggelijét tömte magába. Mire végzett, arra már én is megreggeliztem és készen álltunk az indulásra.
 - Vigyázzatok magatokra! - ölelte magához anya Mandy-t, majd felém fordult és engem is átölelt. Nem szeretem az érzelmes öleléseket, de azért visszaöleltem, majd kézem fogva a testvéremet elindultunk. Az útón még megálltam egy pékárúsnál, hogy Mandynek croissant-ot vegyek, megkívánta a narancslevet, ezért még egy kisboltba is bementem, az ovodából pedig csak pontban nyolckor engedte meg, hogy elmenjek
 Mire beértem a suliba már 15 perce megkezdődött az óra, de nem zavartattam magam, az udvaron leültem egy padra és relaxáltam. Igaz, hogy kicsit sajnáltam, hogy ma reggel nem láttam January-t, de azt sem bántam meg, hogy a húgommal töltöttem ezt az időt. Közben még azzal vígasztaltam magam, hogy ma úgy is van egy közös tesink, szóval látni fogom.
 Pont, amikor kicsengettek, megszólalt a mobilom is. Az apám hívott. Nem volt vele rossz kapcsolatom, legtöbbször jobban kijöttem vele, mint az anyámmal, de néha az idegeimre ment, mikor azt hajtogatta, hogy egyszer majd én veszem át a cégét. Hiába nem volt kedvem vele dumálni, fogadtam a hívását, mert tudtam, hogy ha nem válaszolok akkor majd egész nap hívogat.
 - Igen?
 - Szervusz fiam! Mi újság veled? - érdeklődött.
 - Semmi. Suliban vagyok. - válaszoltam egyhangúan.
 - Hát az ajánlom is. - jegyezte meg vicces hangon. - Figyelj, nincs kedved hétvégén eljönni hozzánk? Rég nem voltál nálunk. Diana és Oliver is szeretne már látni és Andrew nagybátyádék is meglátogatnak.
 Gondolom, hogy mennyire hiányzok nekik. Főleg Diana-nak, apám feleségének. Kisebb koromban akárhányszor elmentem hozzájuk, mindig eltörtem egy vázáját vagy műtárgyát, még ha nem is szándékosan. Oliver-rel, a mostohatesómmal mindig eléggé jól kijöttünk, de nem ápolunk szoros barátságot. Szóval lehet, hogy apámnak hiányzok egy kicsitk, de biztosan nélkülem is jól megvan.
 - Bocs, a hétvégém foglalt. - hazudtam. - Tudod, a haverokkal bandázunk meg minden.
 - Értem. - mondta kissé csalódottam, ami miatt egy rohadéknak éreztem magam. - Akkor amikor lesz rá időd. Bármikor szívesen látunk.
 - Tudom, kösz. Most mennem kell, mert már nincs sok idő a szünetből.
 - Rendben.
 - Szia, apa. - letettem.
 Tudom, hogy egy szar alak vagyok. A családom és a barátaim mind szeretnének közelebb kerülni hozzám, de én mindig eltaszítom őket. Az apám folyton találkozni szeretne velem, nekem viszont mindig van valami kifogásom. Néha még a mostohaanyám is felhív, de mindig rövidre veszem a beszélgetést. Anyám folyton próbál több időt tölteni velem, de én ilyenkor tanulásra hívatkozva bezárkozom a szobámba. Még a kiállhatatlan mostoha apám is kedves velem, én pedig seggfejként viselkedek. Egyedül a húgomat engedem a közelembe. És January-t. Legalábbis szeretném, de először neki kell beengednie.
 Egész nap nem láttam őt, egészen tornaóráig. Óra előtt a padon ültem és szemrevételeztem őt, ahogy minden egyes alkaommal, amikor megláttam. A sulis tesicucca mindenkinek ugyanolyan volt, de nekem Jan-en tetszett a legjobban. A fekete rövidnadrág éppen annyira feszült rajta, hogy látni lehetett, hol is formás igazán. Combközéptől lefelé látni lehetett kissé izmos szexi lábait. Sokszor elképzeltem már, hogy miközben őt csókolom, azok a lábak a derekam köré fonódnak. Oké, le kéne állnom, vagy ha nem, gondok lesznek a gatyámban! Sajnos ezek a képzelgések eszembe juttatták a péntek délutánt. Majdnem megcsókoltam a kocsiban. Csak egy hajszál választott el attól, hogy az ajkamat az övére tapasszam. Szerencsére volt egy annyi önuralmam, hogy kontroláljam magam és ne ijesszem el magamtól.
 Mielőtt mindenki belállt volna a sorba, January a tanárhoz lépett. Feltünésmentesen én is közelebb mentem, hogy kihallgassam a beszélgetésüket.
 - Mr. Brown! Kérem, ma nem ülhetnék a padon. Nem érzem jól magam. - most, hogy mondta és jobban megvizsgáltam az arcát sápadtabbnak tűnt, mint máskor.
 - És azt is elárulná, hogy mi baja Miss Morgan? - kérdezett vissza a tanár cinikusan.
 - A hasam...
 - Hát persze, hogy a hasa! - mondta gúnyosan a tanár, mire én legszívesebben betörtem volna az orrát. - Maguk lányok mindig ezzel a kifogással jönnek. Irány a sorba! - mutatott a sor végére, mire Jan beletőrödve odament.
 Elkezdtük futni a köröket. Elől a fiúk, hátul a lányok. A harmadik körnél tarthattunk, mikor észrevettem, hogy Jan ijedten a hasához kapott. Az arca még eddiginél is fehérebb lett.
 - Ki... kell... mennem... - mondta zihálva a tanárnak, majd kiszaladt. A többiek is megálltak és kíváncsian szemlélték az eseményeket, de a tanár rájuk rivallt.
 - Fejezzék be a köröket, majd valaki megnézi, hogy mi van vele. Tovább!
 Nem érdekelt, hogy mit mondott, szó nélkül kifutottam a teremből és az öltözők felé vettem az irányt. Már majdnem a lány mosdó előtt voltam, amikor észre vettem valami furcsát a földön. Vércseppek. Ezután nem gondolkodtam, berontottam a mosdóba.
 - Jan! - nem jött válasz, de észre vettem egy földön kuporgó alakot. Semmi szín nem volt az arcában, a homlokán gyöngyözött a veríték, körülötte pedig minden véres volt. - Mi történt? - hajoltam le hozzá ijedten. A kezét a hasára szorította. A pólója alsó részét teljesen átáztatta a vére. Hosszasakat pislogott, már alig volt magánál. - Jan, nézz rám! Maradj ébren, kérlek! - simogattam meg az arcát, mire rám emelte könnyes tekintetét. Lefejtettem kezét a hasáról, majd óvatosan felemeltem a pólóját. Majdnem hátrahőköltem, mikor megláttam a hasán lévő sebhelyet. Nagyon mélynek tűnt és csak ömlött belőle a vér. Gyorsan visszahúztam a pólóját és rászorítottam a kezem, hogy lassaítsam a vérzést.
 - Na-nagyon... fáj... - suttogta.
 - Nem lesz semmi baj! - ezzel felugrottam és elszaladtam a tornaterembe. - Valaki hívjon egy mentőt! - kiálltottam oda a többieknek.
 Visszamentem Jan-hez, aki már reszketett a fájdalomtól és a sok vérveszteségtől. Leültem mellé és az ölembe húztam, majd ismét a sebére tettem kezemet.
 - Minden rendben lesz, kislány. Minden rendben. - suttogtam a fülébe és egy csókot leheltem az arcára.
 Édes Istenem, kérlek segíts!

3. rész

January

 Ma egész nap görcsben állt a gyomrom. Nem azért, mert beteg voltam, vagy ilyesmi, Az egészségemmel semmi baj nem volt. A problémám az volt, hogy délutánt David Prescott-tal kellett töltenem a korrepetálás miatt.
 Nem vagyok hozzászokva a fiúk társaságához, főleg a menőkéhez nem. Egyetlen fiú van, akit igazán a barátomnak mondhatok és akinek hozzá vagyok szokva a társaságához, ő Tony. De őt nem lehet összehasonlítani magas-jóképű-Daviddel. Nem mintha Tony külseje annyira vészes lenne. Egyáltalán. Aranyos fiú. Sajnos már a megjelenése miatt messziről süt róla, hogy stréber, a nyakig felgombolós kockás ingeivel és túl nagyra méretezett szemüvegével, ami rajta nem néz ki menőn. Már felhoztam neki a stílus változtatást, de nem hallgatott rám.
 Na és az is rátett a görcsölésemre, hogy ma este elvállaltam egy melót, amit nem kellett volna, de szükségem van minden centre.
 Hiába szerettem volna, ha lassabban telik az idő, mert percek alatt eljött a délután. Ez igazságtalanság! Ha az ember azt szeretné, hogy gyorsan teljen az idő, akkor az lelassúl, ha pedig azt, hogy lassan, akkor felgyorsul.
 Így hát már ott is voltam a könyvtár előtt és máris szembe találtam magam David Prescott-tal, aki a falat támasztva rám várt.
 - Szia. - köszöntem zavartan. Időbe fog telni, hogy megszokjam a társaságát és felengedjek mellette, mert ha ez egész félévben így megy tovább, akkor a pénz, amit korrepetálással szerzek, mind nyugtatóra fog elmenni.
 - Helló. - köszönt ő is. - Azt hiszem nincsenek sokan, szóval senkit sem fogunk zavarni.
 Ó, ez nagy baj! Nem szeretném, ha kettesben lennénk.
 Kinyitotta az ajtót, majd előre engedett. A kedvenc helyemhez siettem, egyik hátsó sarokba. Amikor már mindketten elhelyezkedtünk akkor jöttem rá, hogy ez nagyon nem volt jó ötlet, mivel a hely nem valami tágas, ezen kívül pedig egyáltalán nem vagyunk szem előtt. Hogy én mért nem gondolkodom előre?! Legközelebb máshova kell ülnünk, mondjuk pontosan a könyvtárosnő elé.
 - Szóval, hol is akadtál el az anyaggal? - kérdeztem.
 - Ide tudnád adni a matekedet?
 - Persze. De hol a tiéd? - néztem rá kíváncsian.
 - Nem szoktam magammal hozni. - rántotta meg a vállát. Eddig észre sem vettem, hogy nála soha sem láttam hátizsákot. Csak nagy ritkán egy jegyzetfüzetet.
 - Értem. - benyúltam a táskámba és kivettem a matek könyvem meg füzetem, majd odaadtam neki. Belelapozott a füzetembe, majd felém fordította és rá bökött egyik oldalra.
 - Kb innen nem értek semmit.
 - Hú. Hát akkor elég sok bepótolni valód lesz. - csodálkoztam el, mert még az év eleji leckéknél lemaradt.
 - Még szerencse, hogy ilyen jó korrepetítorom van. - mosolyodott el kajánul.
 - Nem tudhatod. Még csak az első óránál tartunk. - mosolyodtam el én is zavartan.
 - Bízom benned. - kacsíntott, én pedig pirulva lesütöttem a szemem, mire ő jókedvűen felnevetett.
 - Szerintem kezdjük el. - jegyeztem meg ideges mosollyal.
 - Oké.
 Egy órán keresztül magyaráztam neki és egyszerű feladatokat oldattam vele. Az elején szinte az egészet elrontotta, de az óra vége felé egyre jobban ment neki.
 Sokan a népszerű diákokról azt tartják, hogy tök hülyék, de David ezt képes volt megcáfolni. Folyton meglepett egy-egy kijelentésével és azzal, ahogy figyelt rám. Úgy tűnt, hogy nagyon is odafigyelt arra, amit mondtam és értelmezte is azt. Nem beszélt ostobaságokat, úgy viselkedett, mint egy nagyon is intelligens személy.
 - Kösz a mai órát! - mondta az óra végeztével. - Gyere, haza viszlek.
 - Köszönöm, de erre semmi szükség. Én nem arra lakok, mint te. - ellenkeztem.
 - Ne hülyéskedj már! Mindjárt besötétedik.
 - Nem félek a sötétben. - vágtam rá, mire ő mosolyogva megcsóválta a fejét.
 - Jó. Akkor világosan fogalmazok: Nem szeretem, ha nemet mondanak nekem. - nézett komolyan a szemembe. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy viccel vagy komolyan gondolja. - Szóval, ha nem szeretnéd, ha a vállamon cipeljelek ki az épületből, akkor magadtól kell jönnöd.
 - De... de ezt nem teheted. Tényleg csak 20 percre lakom innen... - ragadtam meg a táskám vállpántját és már indultam is volna.
 - Én mondtam. - mosolyodott el gonoszan, majd elkapta a derekamat és egy hirtelen mozdulattal a vállára dobott.
 - Tegyél le, tegyél le! - ütöttem egyik kezemmel a hátát, a másikkal pedig a táskámat fogtam szorosan, hogy le ne pottyanjon. - A könyvtárosnő azt fogja hinni, hogy éppen elrabolsz. - próbáltam valami szellemeset kitalálni, hogy végre letegyen, de nem jött össze. Ő csak ment tovább, jókedvűen elköszönt a könyvtárosnőtől, aki csak mosolygós "fiatalok" fejrázással nézett felénk. - Most már megyek magamtól, csak tegyél le, oké?
 - Már itt vagyunk. - óvatosan letett a talajra, majd kinyitotta nekem az anyósülésnél az ajtót. - Beszállás!
 Én csak dühösen rá néztem, majd duzzogva beszálltam. David megkerülte a kocsit és ő is belült. Derűs jókedvvel rámnézett, majd egyszer csak túl közel került hozzám. A teste már majdnem érintette az enyémet, az arca pedig pár centiméterre volt az enyémtől. Akaratlanul is mély legvegőt vettem és a tüdőm az ő illatával volt tele. Eddigi életemben csak Papa illatát ismertem, de most már ezt is örökre megjegyzem. A szívverésem az eddiginél is jobban felgyorsult és fogalmam sem volt, hogy ezután mi fog történni. David mélyen a szemembe nézett és már azt hittem, hogy megcsókol, de ehelyett meghúzta a jobb oldalamon a biztonsági övet és lassan ő is visszaereszkedett a helyére, majd becsatolt. Ugyanezt véghezvitte a sajátjával, majd megkérdezte, hogy merre induljon. Csodálatos módon megtaláltam a hangomat és zavartan elmagyaráztam neki.
 Miután kitett megköszöntem neki a fuvart és felsiettem a lakásunkba. A szobámba érve ledobtam magam az ágyra és a plafont bámulva azon kezdtem agyalni, hogy mi a fene történt velem a kocsiban. Mégis miből gondoltam azt, hogy meg fog csókolni? Miért csókolna meg? Az ő fejében biztos meg sem fordul ilyesmi. Alig ismerjük egymást, ezenkívül pedig ő egy teljesen más világba tartozik. Jelenleg összeköt minket a korrepetálás, de ennyi az egész. A legjobb kérdés pedig az, hogy én miért szerettem volna, hogy megcsókoljon? Vagyis azt hiszem, hogy igazából nem is a csókot vártam, hanem azt, hogy végre én is túlessek ezen. Mert annyira ciki vagyok, hogy pár hónapon belül betöltöm a 18-at és még soha sem csókoloztam.
 Reménytelen vagyok.

 Hatkor lefeküdtem aludni egészen kilencig, majd készülődtem az estére. Szerencsére Papa ma késő éjszaka ér haza, így én észrevétlenül haza tudok jutni. Felvettem egy sötét farmert és egy fekete pulóvert, rá pedig egy szintén fekete kabátot. Belebújtam a bakancsomba, a kapucnit a fejemre húztam és el is indultam Conny bárja felé. Nem ez az első eset, hogy elvállalok nála egy kis melót. Nincs sok dolgom és elég jól megfizet. Egyetlen hátránya a munkának, hogy illegális. Nagyon illegális.
 Conny egy díler. Tudom, a neve nem valami félelmetes. Nekem mindig Conny, a boci jut eszembe róla, egészen addig amíg egymással szembe nem vagyunk. Nem túl magas, de eléggé nagydarab. Úgy értem hájas. A hamis kubai szivar mindig kilóg a szájából és óriási arany nyaklácok lógnak a nyakából.
 Lassan odaértem a bárhoz és elhaladva pár ittas ember mellett bementem egyenesen Conny ajtajáig. Ott bekopogtam.
 - Gyere! - üvöltötte, mire én benyitottam. - Áh, mindig örülök, ha látlak kislány. - mosolygott rám. Próbáltam visszamosolyogni, de szerintem csak egy grimaszra futotta. - Na szóval. Tudod mi a dolgod. Engem csak az érdekel, hogy ne kapjanak el és a megadott összeggel gyere vissza.
 - Értettem. - egy cetlit tett az asztal sarkára.
 - Itt a cím, az anyag ott a széken. Jó munkát, aranyom!
 Ezt annak vehettem, hogy mehetek. Fogtam az anyagot, ami éppenséggel belefért a zsebembe, majd felmarkolva a cetlit elindultam. Csak amikor kiértem a helyiségből akkor olvastam le a címet. A francba! A város legrosszabb részére kellett menjek. Nem számít, megycsinálom! Ismételgettem magamban.
 Majdnem egy fél órába telt, mire megtaláltam az adott lakást. Első emelet, 8-as ajtó. A bejáratnál nem volt biztonsági zár, így zavartalanul bemehettem. A lépcsőházban felgyúlt a fény. Iszonyú mocsok volt és mintha cincogást hallottam volna. Kirázott a hideg. Rettegek a rágcsálóktól. Felérve az első emeletre megvizsgáltam az ajtókat. Legalább nem a 8-as van a legrosszabb állapotban. Az ajtóhoz léptem, vettem egy mély lélegzete és bekopogtam. Pár másodperc múlva léptek zaját hallottam, majd kinyílt az ajtó.
 - Mit akarsz? - förmedt rám egy elég rossz állapotban lévő férfi. Kopasz volt és sovány. Ha jól láttam pár foga is hiányzott.
 - Azt hiszem hoztam magának valamit. - mondtam tárgyilagosan.
 - Conny küldött? - kérdezte gyanakodva.
 - Ő.
 - Mutasd! - utalt a drogra. Egy kicsit kiemeltem a zsebemből, hogy megbizonyosodjon róla. - Add ide!
 - Előbb a pénzt! - dühösen megfordult és bement a lakásba. Pár pillanat múlva visszajött és a kezembe nyomta a pénzköteget. Megszámoltam, hogy teljes-e az összeg, majd zsebre vágtam - Tessék! - adtam a kezébe az anyagot és már mentem is volna, amikor észre vettem valamit megcsillanni a kezében.
 - Add vissza a pénzemet, ribanc! - rivallt rám a kést fenyegetően elém tartva.
 Hirtelen bepánikoltam és reflexszerűen felé rúgtam és keményen eltaláltam a sípcsontját. Ebben a pillanatban a kése is felém lendült és a hasam bal oldalán valami hideget, utána pedig hirtelen megleget éreztem. Nem törődtem azzal, hogy a hasamból ömlik a vér, csak a zsebemben lévő pénzt szorongattam és olyan gyorsan szedtem a lában, ahogy tudtam.
 Ahogy kiértem az útra szerencsére észre vettem egy taxit és gyorsan beszálltam. A sofőr megkérdezte, hogy jól vagyok-e, de én csak bólogatva megkértem, hogy vigyen gyorsan Conny bárjához. Éreztem, hogy ömlik a sebemből a vér és már kezdtem szédülni, de összeszedtem minden erőmet és nem ájultam el. Sikerült a taxist is kifizetnem, szerencsére bőr ülése van és onnan könnyen letakarítják a vérem. Épp, hogy beértem a bár ajtaján már nem bírtam tovább és minden elsötétült előttem.


Hey! Hát nem is tudom, mit mondjak. Már nagyon rég nem hoztam részt. De ma végre volt időm, ellenálltam a lustaságnak és megírtam, ami már régen a fejembe motoszkált.
Ha tetszett a rész jelezzétek! Megpróbálom minél előbb hozni a következőt.
Üdv és puszil, Daphne! :)

2. rész

David

 Ma is időben felkeltem. Az utóbbi időben minden este leellenőrzőm, hogy beállítottam-e a mobilomon az ébresztőórát reggel hétre. Régen le sem szartam, hogy elkések-e  suliból vagy sem. A végzős évemben pedig mit csinálok? Minden reggel 7:45-kor már a sulinál vagyok. Mindezt miért? Persze, hogy nem azért, mert ezentúl egy felelősségteljes életet akarok élni és végre normálisan be akarom fejezni az iskolát. Egy fenét. Egy lányért. Egy rohadtul gyönyörű lányért teszem meg magamnak azt a szívességet, hogy időnap előtt felkelek, hogy minden reggel láthassam. Ezenkívül persze még szoktam látni napközben a folyosón, a menzán, vagy órán. Nagy örömömre együtt járunk irodalomra, matekra meg tesire. Nem mintha ő ezt észrevenné. Mindig behúzódik az első sorban lévő padjába és hátra sem nézve elfoglalja magát addig, amíg jön a tanár. Azután pedig szorgosan, jókislány módjára figyel és teszi, amit a tanár mond.
 Néha már betegesnek érzem a rajongást, amit iránta érzek. Hiszen nem is ismerem. A nevén kívül szinte semmit sem tudok róla.
 - Hallod, haver?! Szombat este eléggé rád mozdult Bella. - veregetett vállon Will, legjobb haverom.
 - Én csak azt nem értem, hogy te mért nem másztál rá. - csóválta a fejét Kyle.
 - Nem volt rá kedvem. - vontam meg a vállam, s közben a menzaajtót figyeltem.
 - Ne hülyéskedj már! Minden ép eszű ember le akar feküdni azzal a csajjal. - folytatta Kyle.
 - Ezek szerint én nem vagyok az.
 - De egyszer azért csókolóztatok. - világosított fel Kyle, mintha én nem tudnám.
 - Ja. Mert a kelleténél többet ittam, ő pedig erővel ledugta a nyelvét a torkomon. - magyarázkodtam tovább, majd még hozzátettem. - Azóta is azt hiszi, hogy valamilyen szinten együtt vagyunk.
 - Jake, te két hónapig jártál Bella-val. Mesélj valamit nekünk! - faggatta tovább Kyle egy másik haveromat. Hála az égnek, leszállt rólam!
 Bármennyire is jó haverom ez a tökfej, rohadtul idegesítő. Folyton a csajok körül jár az agya, ami még annyira nem rossz. De felviszi a vérnyomásom, amikor mindenbe beleüti az orrát.
 - Nem akarlak elszomorítani - szólalt meg Jake, Kyle-hoz intézve szavait -, de Bella-ban nincs semmi extra. Bármelyik másik lánytól meg lehet kapni azt, amit tőle. Talán kevesebb hisztivel meg rinyálással.
 Ez a baj a szép lányokkal. Lehet, hogy kívülről hívogatóak, de képtelenség együtt élni velük.
 De biztosan van kivétel.
 Remélem.
 Kyle tovább faggatózott, de már nem figyeltem rá, mert kinyílt a menza ajtaja és belépett rajta a várva várt személy. Sorba állt az ebédjéért egy barátnőjével, én pedig alaposan szemrevételeztem. Mint mindig, egyszerűen volt felöltőzve. Ma szürke póló meg feszes farmert viselt, így látni lehetett, hogy milyen formás lábai vannak. A fenekéről inkább ne beszéljünk, mert ha arra gondolok, hogy más is észrevette, hogy mennyire feszes és szexi, felforr az agyvizem. Nem volt ő egy Victoria's Secret modell, de talán épp ezért is figyeltem fel rá.
 A haverjaimnak motyogtam annyit, hogy veszek még valami, majd beálltam January mögött a sorba. Háttal állt nekem, ezért nem vette észre, hogy én vagyok mögötte. Annyira közel mentem hozzá, hogy ne legyen túl feltűnő, de épp eléggé ahhoz, hogy érezzem az illatát.
 A francba!
 Elképesztően jó volt. Semmi erős parfüm, csak valami kellemes édeskéd illat. Legszívesebben átöleltem volna és a hajában temettem volna az arcomat. Eközben felfigyeltem a barátnőjével folytatott beszélgetésére.
 - Jössz könyvtárba ebéd után? - kérdezte tőle a göndör hajú csaj.
 - Bocs, de ma nem tudok. - ahogy megszólalt borzongás futott végig a testemen. Apró termetéhez illett a hangja. Nem volt túlságosan magas vagy kislányos. Hogy ha zeneileg kellene beosztanom valahova, akkor az a mezoszoprán lenne. Nem tudok pontos jelzőt találni rá, csupán azt, hogy lágy, kellemes. Olyan, mintha simogatna vele. - Szeretnék korrepetálni, ezért ebéd után megyek is a gyűlésre.
 - Milyen tárgyat vállalsz? - érdeklődött a göndör csaj.
 - Matekot. De ha kell mást is elvállalok.
 Ekkor egy remek ötletem támadt.
 Tíz perccel később ott ültem egy osztályteremben és már türelmetlenül vártam, hogy megkapjam a korrepetitorom, aki csakis egy személy lehet. January. Eldöntöttem, hogy ha nem őt kapom, akkor kiszállok ebből a szarból. Amúgy sem volt szükségem segítségre, legkevésbé matekból.
 - Kinek van szüksége matekból korrepetitorra? - kérdezte a tanár, talán valami Mr. Riley vagy Roger, már nem emlékszem a nevére. Felnyújtottam a kezem, három másik diákkal együtt. Láttam, hogy egyik közülük - név szerint Ryan Dolan, aki egy perverz seggfej - January-ra emelte a tekintetét. A francba is, de nem hagyhattam, hogy megkapja őt. Biztos voltam benne, hogy ha January fogja őt korrepetálni, akkor nem hagyja ki a lehetőséget és ráhajt.
 A magasba emeltem a kezem, mire a tanár rám nézett.
 - Jó lenne, ha January korrepetálna engem. Együtt járunk matekra, ezért így könnyebb lenne neki is és nekem is. - magyaráztam, majd az említett lány felé néztem, aki kissé meglepődve nézett rám.
 - Részemről rendben. A részleteket együtt beszéljétek meg.
 Felálltam a padból, hogy jelezzem itt már végeztem és arra ösztönözzem Jan-t, hogy ő is ugyanígy tegyen. Vette az adást és ő is felállt, majd az ajtó felé ment. Elköszönt, majd kilépett az ajtón, én pedig követtem. A folyosón bevárt, majd együtt sétáltunk tovább.
 - Szóval, neked mikor lenne a megfelelő időpont? - kérdeztem. - Nekem bármikor megfelel. - tettem hozzá.
 - Először is, heti hány alkalomról lenne szó?
Minden nap, bébi. - gondoltam, de persze nem mondtam ki hangosan.
 - Legalább kettő vagy három.
 - A heti két alkalmat meg tudom oldani, és néha talán egy harmadikat is sikerül becsúsztatnom.  - gondolkodott egy kicsit, majd folytatta. - Nekem a legmegfelelőbb a kedd és a péntek, de ha neked nem jó, akkor találunk más időp...
 - Tökéletes. - szakítottam félbe. - És nálad vagy nálam? - kérdeztem. Először tágra nyílt gyönyörű szürkéskék szeme, majd elpirult és lesütötte a tekintetét. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy mennyire kétértelműen fogalmaztam. Szórakoztatott a dolog, hogy sikerült zavarba hoznom, de nem szerettem volna azt, ha kellemetlenül érezné magát a társaságomban. - Úgy értem, hol szeretnél tanulni?
 - Hát... arra gondoltam, hogy mivel elég távol lakunk egymástól, tanulhatnánk a városi könyvtárban.
 Könyvtár? Hogy én bemenjek egy könyvtárba?
 - Oké. - egyeztem bele.
 Megszólalt a csengő és ő az órájára nézett.
 - Bocsi, de mennem kell. Majd találkozunk pénteken... aaa... hánykor? - kérdezett zavartan, én pedig legszívesebben megcsókoltam volna, annyira aranyos volt.
 - Négy? - néztem rá kérdőn.
 - Akkor négykor. - mondta búcsúzóul, majd megfordult és elindult a lépcsők felé, de pár lépés után megtorpant és újból felém fordult.
 - Múlt héten nem kilencven százalékos dolgozatot írtál matekból?
 Francba! Mindent el fogok cseszni, ha nem találok ki valamit.
 Közelebb léptem hozzá, mintha bizalmasan meg akarnék osztani vele valamit. Mivel csak a mellkasomig ért, lenéztem a kíváncsi szemeire, amik mintha meg akartak volna fejteni engem.
 - Tudod... puska. Csaltam. - vakartam zavartan a tarkóm. Nem szerettem volna, ha rosszat gondol rólam, de meg kellet kockáztatnom ezt a hazugságot, hogy elérjem a célom.
 - Ó. Értem. - vártam, hogy megjelenjen a csalódottság a szemében, de semmi ilyesmit nem tudtam leolvasni az arckifejezéséből. - De most tényleg megyek. Szia.
 És már el is rohant.
 Egészen addig követtem a szememmel, amíg eltűnt a lépcsőfordulóban.
 Elképzelni sem tudtam, hogy hogyan fogom kibírni vele ezeket az  órákat úgy, hogy ne érjek hozzá. Minden esetre egy ideig biztosan a 'Mindent a szemnek, semmit a kéznek!' elvet fogom gyakorolni. Legalábbis addig, amíg közel enged magához. És ezt el fogom érni, mert azt akarom, hogy January Morgan hozzám tartozzon!

1. rész

January

 Az ébresztő fülsüketítő zajára ébredtem. Fordultam egyet és reflexből rácsaptam az órára, hogy végre elhallgasson. Már rég elhatároztam, hogy kidobom ezt a vacakot és valami kellemesebb hangúra cserélem, de eddig még nem került sorba.

 Tudtam, hogy itt az idő a felkeléshez, de még megengedtem magamnak öt perc szundit. De ez is kevesebb ideig tartott, mivel meghallottam, hogy Papa ébren van.

 Pizsiben és kócos hajjal kisétáltam a konyhába és ott találtam Papát a konyhában sürögni-forogni.

 - Papa, mért nem alszol? - kérdeztem, miközben a hátához simultam és átöleltem. - Tegnap későig dolgoztál.

 Ha egy idegennek azt mondjuk, hogy apja-lánya vagyunk biztosan nem hiszi el.  És ezért nem is hibáztatjuk az illetőt, hisz nagyon szembeötlő különbségek vannak köztünk. Míg a papának fekete, de félig már őszülő haja és sötétbarna szeme van, méghozzá a magassága 185 cm fölött van, addig én alig 162 centi vagyok világosszőke hajjal és szürkéskék szemekkel. Emellett ott a bőrszínünk. A papa afroamerikai, míg az én bőrszínem a legtöbb amerikai emberénél is sápadtabb.

 - Felébredtem és gondoltam, hogy akkor legalább nem tétlenkedek. - mondta a kellemesen búgó hangján.

 - Feküdj vissza. Majd mikor haza jövök rendet rakok. - léptem a csaphoz és engedtem magamnak egy pohár vizet.

 - Nem hagyhatom az összes házimunkát rád.

 - Dehogynem! Neked elég a saját munkád.

 Papa egy porcelángyárban dolgozik már évek óta. Gyakran túlórázik és hetenként felváltva dolgozik délelőtti és délutáni műszakban.

 - Na, vissza az ágyba! Látszik rajtad, hogy fáradt vagy. Én most elmegyek zuhanyozni, mire visszajövök nem akarlak téged itt látni! - fenyegettem meg jókedvűen.

 - Először készítek reggelit neked. - indult volna a hűtő felé, de megállítottam.

 - Köszi, de nem kell. Nem lesz időm reggelizni. - lábujjhegyre álltam és egy puszit adtam az arcára. - Szeretlek!

 - Én is szeretlek, kislányom! - ölelt át ő is.

 - Lefekvés! - parancsoltam neki, majd elindultam zuhanyozni.

 A suli kb 20 percre van a lakásunktól, így mindig fél nyolckor elindulok, hogy időben beérjek. A hajam még nedves volt a zuhanyzástól, de nem zavartattam magam, úgyis hamar megszárad és nem kell formáznom, vagy ilyesmi, mert mindig szögegyenesen áll. Sajnos a hajszárítóm nemrég elromlott és nem volt pénzem újra. 

 Általában nem reggelizem és ilyenkor megállok a kedvenc pékségemnél és veszek valami finom ennivalót. Ma is így volt, mikor pedig beléptem a helységbe a pékes néni mosolyogva üdvözölt.

 A suliba a szokásos időben, nyolc előtt 10 perccel értem be. Nem vagyok népszerű, sem lúzer, átlagosnak nevezném magam, vagy inkább láthatatlannak. Leginkább akkor érzem így magam, amikor meglátom a suli népszerű diákjait az udvaron bandázni. Leginkább a magas és bombázó Bella előtt érzem magam igazán eltörpülni. Kitalálhatjátok! Ő az a lány, akivel minden fiú szívesen összejönne. Hosszú lábak, napbarnított bőr, sötét és csillogó haj. És persze tökéletes alak.

 Na meg ki ne felejtsem a helyi lányok egyik kedvencét. David a legtökéletesebb férfiminta, akit csak el lehet képzelni. Annyira magas, hogy én kb csak a mellkasáig érek - nem mintha odaálltam volna elé, hogy megmérjem. Sötétbarna haját legtöbbször beállítja, hogy az ég fele nézzen - például, mint ma -, de van, hogy hagyja, hogy a homlokára hulljon. Na meg a szemei... Elképesztően szép szemei vannak. Egyik aranybarna, a másik pedig zafírkék. A különböző színű szeme elképesztően jó kontrasztot alkotott. Egy évvel idősebb nálam, de ő is ugyanúgy végzős, mint én. Állítólag tizenegyedikben túl sokat lógott és ezért meg kellett ismételnie az évet.

 Általában nem szoktam elolvadni a jóképű pasiktól (kivétel Jhonny Depp), de Davidtől még én is zavarba jöttem. Nem mintha valaha beszélgettem volna vele. Nem. Ez csak a menőknek meg a bátraknak adatott meg. De elég volt csak elmennem mellette, máris éreztem, hogy a gyomrom összezsugorodik és ilyenkor képtelen voltam felé nézni. Ez persze nem azt jelenti, hogy szerelmes vagyok belé. Egyáltalán nem. Annyi az egész csupán, hogy egy normál heteró nő képtelen őt figyelmem kívül hagyni. 

 A suli menői most a bejárati ajtótól nem messze álltak. Úgy 5-6-an lehettek fiúk és lányok. Csak egy pillanatra néztem arra, de ennyi elég volt, hogy megpillantsam Davidet és a haverjait, akik ha még nem is voltak olyan tökéletesek, mint őméltósága, de legtöbbről el lehetett mondani, hogy jóképű vagy helyes.

 A fejemet előreszegezve haladtam el mellettük. Nagyon ciki lett volna az, hogy miközben őket bámulom, véletlenül szembe nézek valamelyikükkel. Nem mintha ők figyeltek volna. Áh, dehogy. Én túl láthatatlan vagyok mellettük.

 Az első két órám ugyanaz volt, mint Cynthia-vak, aki az egyetlen lány akiről el tudtam mondani, hogy a barátnőm. Vele sem voltam nagyon szoros barátságban. A mi barátságunk leginkább kiterjedt az iskola területére. Nagy ritkán még együtt kimentünk a városba sütizni vagy mozizni, de ennyi. Azért jól elvoltunk mindig. Talán azért, mert ő is kicsit zárkózott, mint én és nem kutattunk egymás életében. Néha pár dolgot elárultunk magunkról egymásnak, de a titkainkat megtartottuk magunknak.

 Harmadik óra előtt a könyvtárból tartottam (kivettem egy szuperjó könyvet) a következő órámra. Késésben voltam, már elhangzott az utolsó csengő is és már senki sem volt a folyosókon, legalábbis ezt gondoltam. Felszaladtam a második emeletre, mert ott, az utolsó teremben volt órám, amikor megláttam két nagydarab focistát, amint épp megpróbálnak valakit betuszkolni egy szekrénybe. Megtorpantam. Nem akartam gyáva lenni, de nem szerettem volna konfliktusba keveredni senkivel, csak azért, mert beleszólok a dolgukba. De mégsem nézhettem tétlenül azt, hogy valakit ilyen megalázó módon zaklatnak. Szóval elindultam feléjük.

 A két izompacsirta gúnyosan nevetett, amikor a náluk sokkal kisebb fiú próbált ellenállni nekik.

 - Kérlek! Hagyjátok abba! Nekem órára kell mennem! - könyörgött a fiú, akinek rögtön felismertem a hangját.

 Ha eddig bármi is visszatartott, hogy ebbe beleavatkozzak, most már az sem állt az utamba.

 - Khm... - köszörültem meg a torkom, mire mindhárom fiú felém kapta a fejét. - Bocs, fiúk! Nem akarom megzavarni a szórakozásotokat, de nekem és Tony-nak fontos dolgunk van. - közöltem tárgyilagosan.

 - Ki az a Tony? - kérdezte a szőke hajú.

 - Ő az. - mutattam az átlagos méretű, viszont picit vézna fiúra, akit az iménz próbáltak a szekrénybe zárni.

 - Hagyd őt a fenébe, szivi! Mi lenne, ha inkább velünk jönnél? Mi biztos jobban elszórakoztatnánk, mint ez a kis stréber. - küldött felém egy szívdöglesztőnek szánt vigyort, de sajnálatára ez nem ért célba.

 - Tudod, jobban kedvelem azokat a fiúkat, akiknek az IQ-juk nagyobb a bicepszüknél. - mondtam, mire mindkettőnek kerekre nyílt a szeme, majd pár másodperc múlva kirobbant belőlük a röhögés. Fél percig kb hahotáztak, majd a könnyeit törölve a barna megszólalt.

 - Oké. Viheted magaddal a kis nyomit, de csak azért, mert baromira bírlak. - léptek hátra Tony-tól, aki kapva kapott az alkalman és odasietett mellém.

 - Ha meguntad a strébert, akkor csak keress meg, baby! - kacsintott rám a szőke.

 - Aha, persze. - mondtam unottam, majd megragadtam Tony karját és magam után vonszoltam. - Jól vagy? - kérdeztem, mikor elég messzire haladtunk a két fiútól.

 - I-igen, cs-csak kicsit megijedtem. - dadogta. - Köszi. - nézett rám hálásan.

 - Semmiség. - legyintettem. - Gyere, menjünk órára. Már így is eleget késtünk.

 A nap folyamán tájékoztattak minket, hogy akinek korrepetálásra van szüksége vagy korrepetálni szeretne, az ebéd után fáradjon a kijelölt terembe egyeztetésre.

 Mivel jó tanuló vagyok és jó lenne egy kis plusz pénzt keresni, úgy döntöttem elmegyek. Néha délutánonként egy kávézóba járok felszolgálni, de az utóbbi időben egyre kevesebbszer hívnak be és Papának a fizetését is levonták, így minden cent számít nekünk.

 Ebéd után erre a korrepetálós gyűlésre tartottam, amikor megszólalt a mobilom. A kijelzőn nem mutatott számot és már előre sejtettem, hogy ki van a vonal túloldalán. Nagy levegőt vettem és felvettem.

 - Igen? - szóltam bele.

 - Lenne egy kis meló a számodra, hétvégén.

Prológus

Üdv mindenkinek! Nagyon régóta terveztem ennek a történetnek a megírását és most végre eljött az ideje. Nem szeretném nagyon húzni az időt a sok szövegelésemmel, csak pár szóban megemlítenék néhány dolgot.

A történetet egyes szám 1. személyben írom, kivéve a prológust, mint látni fogjátok. Két személy szemszögéből követhetitek az eseményeket. Még nem tudom, hogy milyen gyakran fognak jönni a részek, de remélem, hogy minden héten legalább egyet feltölthetek.

Ha úgy gondoljátok, hogy érdemes olvasni a történet folytatását, iratkozzatok fel és hagyjatok magatok után nyomot!

Mindenkinek jó olvasást kívánok! Puszil, Daphne! :)

17 évvel ezelőtt:

A fekete férfi magányosan ballagott hazafelé Denver utcáin munkahelyéről a januári éjszakában. Gyakran vállalt műszakot későig, így legalább nem érezte annyira, hogy egyedül van. Magányos volt. Nagyon magányos. Többször is megfordult a fejében, hogy eldobja magától az életet, hisz nincs miért, nincs kiért tovább élnie. A szülei már rég meghaltak, négy éve pedig a húgát is elveszítette.
 Most is azon törte a fejét, hogy mi lenne a leggyorsabb, legfájdalommentesebb öngyilkossági módszer. Például megengedhetné konyhájában a gázt. Igen. Ez egyszerű. Vagy talán...
 Valami zaj megzavarta gondolatmenetében. Mintha gyereksírást hallott volna. Fülelt. Most már biztos volt benne, hogy egy gyerek sír.
 De mégis mit keres kint a hideg éjszakában egy csecsemő?
 Elindult a hang irányába. A vasúti sínek felől jött a hang. Gyorsabbra vette az iramot. A síró hang kibocsátója már csak pár méterre lehetett, de hirtelen csend lett és a férfi egy nagy kupac szemeten kívül, mást nem látott. Közelebb lépett hozzá és a szemét erőltetve próbálta kivenni a formákat. Picit megmozdult valami, utána hangos sírásba kezdett.
 A férfi szíve hangosan zakatolt. Egy gyerek! Talált egy elhagyott gyereket. Nem tétovázott, felemelte a földről a rongyokba és pokrócokba bebugyolált gyereket.
 Egy utcai lámpa alá lépett vele, hogy jobban szemügyre vegye. A baba csupán pár hónaposnak tűnt, de a férfi tisztán megállapította, hogy kislány.
 Tisztában volt vele, hogy most egyenesen a rendőrségre kellene mennie a kislánnyal, de mégis hazafelé folytatta útját.
 Nem adhatja oda senkinek sem a csöppséget, hiszen ő találta. Őt kapta azért, hogy legyen miért tovább élnie. Ez a baba az új életének a kezdete! Megmentette őt a kislány. Az ő lánya... January!