Most nagyon szégyenlem magam! Ezer éve nem volt rész és ez sem valami hosszú. Az utóbbi időben elhanyagoltam az írást. Most foghatnám a tanulásra, de nem csak emiatt tűntem el. Sajnálom, hogy ilyen ritkán jönnek a részek. Megpróbálok aktívabb lenni, de nem ígérek semmit. De az az egy biztos, hogy nem akarom félbehagyni a történetet, szóval, ha kések is, de a részek fel lesznek töltve valamikor. Jelezzétek, ha tetszett! :) Jó olvasást!
January
Basszus, basszus, basszus! Hogy nem vettem észre, hogy ez a kabát az, amit azon az éjszakán viseltem. Nem volt időm kimosni és csak betuszkoltam akkor a szekrényembe. Csoda, hogy Papa nem vette észre a rászáradt vért.
De David észrevette!
- Ez...ez csak... - dadogtam a szavakat keresve.
- Tudom, hogy nem mondtál igazat arról, hogy hogy sérültél meg. Mondd el, hogy mi történt! - fordult felém komolyan, de én nem szólaltam meg. - Bántott valaki?
- Nem. Ez nem úgy... Ez bonyolult. - lehúnytam a szemem és mélyet lélegeztem.
- Mondd el, hogy ki tette!
- Kérlek, ne kérdezz semmit!
- Veszélyben vagy? - kérdezte rémülten.
- Nem! Dehogy. Nem vagyok veszélyben, de nem mondhatok erről semmit. Értsd meg! - néztem rá könyörögve.
- Rendben. Most békén hagylak ezzel, de nem szállok le erről a témáról.
Beletörődve sóhajtottam egyet.
- Nem értem, miért törődsz velem. - jegyeztem meg.
- Csak mert így érzem. - nézett mélyen a szemembe.
- Alig ismersz.
- De ismerlek. Tudom, hogy különösen jó vagy matekból, illetve minden tantárgyból, kis stréber. Tudom, hogy az apukád fekete és Papának szólítod. Még azt is tudom, hogy ötven kilónál nem lehetsz nehezebb.
- Ezt csak onnan tudod, hogy erőszakkal a válladra dobtál. - szakítottam félbe.
- Hát ja. És ebből az jött le nekem, hogy gyenge vagy és meg kell valaki védjen téged. Mondjuk én.
Kicsit hízelgő volt a számomra az, hogy ő akar megvédeni, de egyben sértő is. Nem vagyok gyenge. Na meg úgy éreztem magam, mint egy kislány, akire muszáj egy felnőttnek vigyáznia. Ez esetben Davidnak. Rosszul esett, hogy csak egy gyerekként tekint rám.
- Hidd el, tudok vigyázni magamra! Pár hónap és 18 leszek, tehát Európában hivatalosan is felnőtt.
- És nagyon kicsi. - jegyezte meg egy huncut vigyorral a képén.
- Nem igaz! A 162 centi még nem számít kicsinek. Az már átlagos.
- Rendben százhatvankétcenti. Nem vitatkozom tovább.
- Oké.
- De azért még mindig elég kicsi vagy. - kacsintott rám jókedvűen.
- Kikészítesz Mr. Góliát. - forgattam meg a szemem. - A fuvart nem köszönöm meg.
Azzal kiszálltam a kocsiból, de mikor becsuktam az ajtaját még hallottam, ahogy jókedvűen felnevet, ami engem is mosolygásra késztetett.
***
Néhány napot otthon maradtam, közben a bárátaim, Tony és Cynthia rendszeresen hozták nekem az új anyagot. A suliba visszamenni kész rémálom volt. Első nap úgy éreztem, hogy mindenki engem bámul. Szerencsére hamar láthatatlanná váltam ismét. Kivéve David számára. Továbbra is korrepetáltam, és suli közben is gyakran összefutottunk. Igaz, ami igaz, ilyenkor nem dumáltunk valami sokat. Volt, hogy csak meglátott és rám kacsintott.
Az utóbbi időben több időt töltöttem Papával is. Ritkábban ment be dolgozni, mégis azt vettem észre, hogy valami gond van vele. Valahányszor feltettem neki a kérdést, hogy minden rendben van-e vele, azt mondta, hogy nincs semmi baja. De én tudtam, hogy hazudik.
Egyik vasárnap elmentünk együtt ebédelni egy egyszerű kis kajáldába. Nagyon jól éreztük magunkat, hisz rég nem mozdultunk ki együtt valahova. Miután megebédeltünk, hazaindultunk. Papa átölelte a vállamat, én pedig a derekát. Vidáman sétáltunk ki az étteremből, de egyszer csak Papa megtorpant. Ránéztem és láttam, hogy csukott szemmel nagy lélegzeteket vesz.
- Papa, minden oké? - kérdeztem aggódalmasan.
- Nem lesz semmi baj kislányom. - monda szinte suttogva, majd eleresztett és miközben egyet hátrált, a lába megbicsaklott és a földre esett.
- Papa! - kiáltottam fel rémülte. - Mi a baj? Kérlek mondd el!
- Olyan jó lány voltál mindig. Tudd, hogy nagyon szeretlek. - mondta erőtlenül, nekem meg könny gyűlt a szemembe.
- Kérlek maradj ébren! Minden rendben lesz nemsokára. - közben a körénk gyűlt emberekre néztem és hisztérikusan felkiáltottam. - Hívjanak már egy mentőt!
A mentő hamarosan megjött. Felfektették egy hordágyra és infúziót adtak neki. Annyira meg voltam rémülve. Nagyon aggódtam Papáért, de folyton azzal bíztattam magam, hogy bizosan csak egy kis ételmérgezés és semmi komoly. De a szívem mélyén tudtam, hogy itt valami komolyabbról van szó.
A kórházban egyedül üldögéltem a folyosón, miközben Papát vizsgálták. Úgy éreztem, hogy már órák óta várok, pedig nem lehetett több fél óránál, hogy ejöttünk a mentővel. Már szinte a hajamat téptem idegességemben, amikor elém állt egy orvos.
- Miss Morgan?
- Igen, én vagyok. - pattantam fel. - Hogy van az apám?
- Sajnos rossz híreket kell közölnöm önnel. - mondta, mire megfagyott az ereimben a vér. - A édesapja rosszabbul van, mint amire számítottam.
- Te-tessék?
- A rákos sejtek gyorsabban kezdtek el szaporódni, mint ahogy megjósoltuk.
- Ezt, hogy érti? - néztem rá értetlenül. - Rák?
- Elnézést... Az édesapja nem árulta el? - kérdezte az orovos is meglepetten. Az megdöbbent arcomat látva rájött a válaszra, így folytatta. - Három hónapja hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltam Mr. Morgan-nél.
- Ez nem lehet. Elmondta volna...- suttogtam döbbenten. - És a kezelés?
- Túl későn feldeztük fel a daganatot. Lehet, hogy lett volna egy kevéske esélye, de az édesapja nem vállalta a műtétet.
- Van még valami esély? - kérdeztem az utolsó reményszálba kapaszkodva.
Az orvos sajnálkozva nézett rám.
- Sajnálom. A jelenlegi állapotát tekintve meg vannak számlálva az órái.
Ekkor már nem bírtam tovább. A szám elő szorítottam a kezemet és kitört belőlem a zokogás.
Nem lehet! Nem veszíthetem el az én édes kis Papámat!
Nemsokára megjelenik egy fantasy történetem. :) Már néhány rész meg van írva, szóval nemsokára feltöltöm az elsőt. Nézzetek be, ha kíváncsiak vagytok: http://farkasfiuk.blogspot.ro/
Az utóbbi időben több időt töltöttem Papával is. Ritkábban ment be dolgozni, mégis azt vettem észre, hogy valami gond van vele. Valahányszor feltettem neki a kérdést, hogy minden rendben van-e vele, azt mondta, hogy nincs semmi baja. De én tudtam, hogy hazudik.
Egyik vasárnap elmentünk együtt ebédelni egy egyszerű kis kajáldába. Nagyon jól éreztük magunkat, hisz rég nem mozdultunk ki együtt valahova. Miután megebédeltünk, hazaindultunk. Papa átölelte a vállamat, én pedig a derekát. Vidáman sétáltunk ki az étteremből, de egyszer csak Papa megtorpant. Ránéztem és láttam, hogy csukott szemmel nagy lélegzeteket vesz.
- Papa, minden oké? - kérdeztem aggódalmasan.
- Nem lesz semmi baj kislányom. - monda szinte suttogva, majd eleresztett és miközben egyet hátrált, a lába megbicsaklott és a földre esett.
- Papa! - kiáltottam fel rémülte. - Mi a baj? Kérlek mondd el!
- Olyan jó lány voltál mindig. Tudd, hogy nagyon szeretlek. - mondta erőtlenül, nekem meg könny gyűlt a szemembe.
- Kérlek maradj ébren! Minden rendben lesz nemsokára. - közben a körénk gyűlt emberekre néztem és hisztérikusan felkiáltottam. - Hívjanak már egy mentőt!
A mentő hamarosan megjött. Felfektették egy hordágyra és infúziót adtak neki. Annyira meg voltam rémülve. Nagyon aggódtam Papáért, de folyton azzal bíztattam magam, hogy bizosan csak egy kis ételmérgezés és semmi komoly. De a szívem mélyén tudtam, hogy itt valami komolyabbról van szó.
A kórházban egyedül üldögéltem a folyosón, miközben Papát vizsgálták. Úgy éreztem, hogy már órák óta várok, pedig nem lehetett több fél óránál, hogy ejöttünk a mentővel. Már szinte a hajamat téptem idegességemben, amikor elém állt egy orvos.
- Miss Morgan?
- Igen, én vagyok. - pattantam fel. - Hogy van az apám?
- Sajnos rossz híreket kell közölnöm önnel. - mondta, mire megfagyott az ereimben a vér. - A édesapja rosszabbul van, mint amire számítottam.
- Te-tessék?
- A rákos sejtek gyorsabban kezdtek el szaporódni, mint ahogy megjósoltuk.
- Ezt, hogy érti? - néztem rá értetlenül. - Rák?
- Elnézést... Az édesapja nem árulta el? - kérdezte az orovos is meglepetten. Az megdöbbent arcomat látva rájött a válaszra, így folytatta. - Három hónapja hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltam Mr. Morgan-nél.
- Ez nem lehet. Elmondta volna...- suttogtam döbbenten. - És a kezelés?
- Túl későn feldeztük fel a daganatot. Lehet, hogy lett volna egy kevéske esélye, de az édesapja nem vállalta a műtétet.
- Van még valami esély? - kérdeztem az utolsó reményszálba kapaszkodva.
Az orvos sajnálkozva nézett rám.
- Sajnálom. A jelenlegi állapotát tekintve meg vannak számlálva az órái.
Ekkor már nem bírtam tovább. A szám elő szorítottam a kezemet és kitört belőlem a zokogás.
Nem lehet! Nem veszíthetem el az én édes kis Papámat!
Nemsokára megjelenik egy fantasy történetem. :) Már néhány rész meg van írva, szóval nemsokára feltöltöm az elsőt. Nézzetek be, ha kíváncsiak vagytok: http://farkasfiuk.blogspot.ro/
